InuYasha & Kagome
Dús mező szélén ezüst tó,
Fűzfák szegélyezik.
A fű színe aranyló,
S rajta egy lány fekszik.
A nap lemegy,
Utolsó sugara még érinti a vizet.
Fodrozódik a víz,
Felszínén arany híd lebeg.
A lány felül,
Hátát egy fűznek támasztja.
Egy gondolat felmerül,
s lábát a tóba áztatja.
Könnyáztatta arcát tenyerébe hajtja,
Hosszú, fekete haját fújja a szél.
Közben néma fohászra nyílik ajka,
Istenem, ó mondd, miért?
Hogy lehetek ily ostoba,
Hogy szerethetem őt?
Miért nem tudom feledni soha,
Ahogy öleli azt a nőt?
Néma léptek zaja hallatszik,
A lány felkapja tekintetét.
A fiú ruhája pirosban pompázik,
és nem jön közelebb, csak áll és néz.
Szemében megbánás szikrája csillan,
Közelebb megy, a lányt figyeli.
Törékeny kezét kezébe fogja,
S bűnbánón lesüti szemeit.
"Bocsáss meg", mormogja halkan,
A lány meglepetten néz.
A fiú felsegíti, közelebb húzza,
S a lány a fiú mellkasára hajtja fejét.
Szeméből előtörnek a könnyek,
S magához öleli kedvesét.
A fiúnak nincs kifogása ellene,
Viszonozza az ölelést.
Majd egymásra néznek.
A fiú kézen fogja a lányt,
S a mezőn át kéz a kézben,
Elindul a furcsa pár. |