Sesshoumaru no Kiba
15. rész: Gyanakvás és indulás

– Nos? – nézett rá várakozóan a kutyaszellem.

– Elaludtam volna...? – kérdezett vissza Kiba tétován, mire Sesshoumaru csak biccentett; majd látta, hogy feszült meg hirtelen a nő egész testében.

– Bocsáss meg egy pillanatra.

Még mielőtt az inuyoukai bármit is mondhatott volna, a hercegnő egy szempillantás alatt eltűnt. Beletelt néhány másodpercbe, mire Sesshoumaru felfogta, hogy a fürdőbe menekült. Ha nem lett volna olyan éles látása és gyorsasága, mint amilyen, akkor minden valószínűség szerint még jó darabig ott állt volna döbbenetében, azt keresve, vajon hová tűnhetett jegyese.

De mi elől menekült? Vagy talán tőle...?

Kiba nagyokat lélegzett, remélve, így alábbhagy a fájdalom, vagy legalább nem sikolt fel. Egy kis nyöszörgést azonban képtelen volt elnyomni, mikor végre a kötés utolsó rétegét is lecsavarta karjáról, s elétárult sérülése. Piros vére lilás árnyalatot vett föl és a méreg szaga intenzíven terjengett körülötte a levegőben. A fájdalom pedig csak még jobban fokozódott, ahogy a szabad levegő hozzáért: szinte csípte a be nem gyógyuló sebet, ami folyamatosan szivárgott még mindig.

A hercegnő felszisszent, ahogy hideg vizet öntött rá és óvatosan kitisztította a sérülést, majd egy kis kutakodás után rátalált a dobozra, amiben a kötszernek való tiszta rongyokat tárolták, s ismét becsavarta a kezét. Kent rá némi illatsemlegesítő folyadékot, amit még régebben szerzett apja egyik parancsnokától, így sikerült elfednie a méreg szagát. Tudta, jövendőbelije orra még az övénél is kifinomultabb, így aztán nagyon kellett vigyáznia, ha nem akarta tudomására hozni, mi történt. Azonban, mikor végzett, annyira kimerült, hogy pár percet szusszannia kellett. Ám ezt nem tehette meg sokáig; Sesshoumaru még mindig a szobájában várta.

Így aztán feltápászkodott és kinyitotta az ablakot, hogy a méreg szaga kiszellőzzön, ő pedig gyorsan megmosakodott és magára öltött egy köpenyt. Ahogy fogta az övét, hogy határozottan megkösse, a fájdalom ismét belenyilallt alkarjába, így aztán finoman, óvatos mozdulatokkal tudta csak becsomózni. Haja még mindig az esti fonatban volt; ám korántsem olyan összeszedett állapotban, mint szokott lenni. Kiba sóhajtott egy mélyet, azzal kinyitotta az ajtót és belépett a szobájába.

Jól sejtette: a kutyaszellem még mindig ott ácsorgott az ágya mellett. A hercegnő egy kicsikét meghajolt felé:

– Bocsásd meg, amiért nem jelentem meg az étkezésen – lassan felegyenesedett. – Nem voltam tudatában annak, hogy elaludtam.

Sesshoumaru biccentett.

– Bocsánatkérésed elfogadom.

Még hosszú percekig álltak egymással szemben és farkasszemet néztek a másikkal, míg végül a férfi törte meg a csendet és gyanakodó pillantásainak sorát:

– Öltözz föl, hozatok neked valami ennivalót.

– Tessék?

Sesshoumaru kissé bosszankodva fordult vissza az ajtóból.

– Egyrészt már mindenki megreggelizett, másrészt pedig kicsit sápadt vagy... biztosan jól érzed magad...? – csúszott ki a mondat utolsó része a száján, mielőtt még megállíthatta volna magát. Némán szitkozódott, amiért engedte, hogy ilyesmi elhagyja ajkait. Hát még, mikor szembetalálta magát Kiba meglepődött arckifejezésével. „Most biztos idiótának néz, amiért megkérdeztem...”

– Oh, nem, köszönöm, jól vagyok, csak... – a hercegnő, miután túljutott első döbbenetén, gyorsan valamiféle magyarázat után keresett elméjében. – Csak egy kicsit fáradt vagyok, mindössze ennyi... – és még egy bizakodó mosolyt is sikerült magára erőltetnie, épp, amikor egy újabb fájdalomhullám söpört végig karján.

A démon még egy pillanatig kétkedve tekintett rá, de aztán csak biccentett és elhagyta a szobát. Az első fordulónál azonban képtelen volt elnyomni a torkából feltörekvő morgást. Ösztönei jelezték, hogy valamit titkol előle Kiba.

– Gond van netán, Sesshoumaru-sama? Segíthetek valamiben? – hallott a háta mögül egy lágy női hangot.

– Nem – válaszolta, hátra sem fordulva, mire egy csalódott sóhajtás hagyta el a szobalány ajkait, aztán már csak távolodó léptei hallatszottak.

Ismerős volt a hangja. A kutyadémon hátrapillantott a válla felett, s egy pillanatra alig érzékelhetően elkerekedtek a szemei, de azon nyomban össze is szűkültek.

„Tora... ez a lány hazudott. De miért?” gyanakodva figyelte a távolodó alakot, aki zavartalanul haladt el a hime szobája előtt, sietős léptekkel, ki tudja, hová. „Nem tetszik ez nekem...” Sesshoumaru folytatta útját a konyha felé, miközben gondolatai a szobalány és jegyese különös viselkedése felé fordultak. „Valami gyanús dolog folyik itt és rá fogok jönni, mi az...”

Kiba mélyet sóhajtott, mikor már biztosra vette, hogy Sesshoumaru hallótávolságon kívül ért. Megfeszítette jobb karját, hogy enyhítse a feszültséget és a fájdalmat, azonban ez vajmi keveset segített neki. Odabotorkált szekrényéhez és nem is figyelve rá, mi akad kezébe, felöltötte magára az első ruhát, amit elért. Az obijával most is megszenvedett – főképp, hogy fájt a keze is.

Frusztráltan felmordult, s már el is felejtette aggodalmait afelől, vajon Sesshoumaru gyanakszik-e rá, történt-e valami éjszaka. Mert a kutyaszellem vizslató tekintete és utolsó kérdése nyugtalanította.

Már épp feladta volna a ruhával való küzdelmet és hívatott volna szobalányáért, mikor kopogás hallatszott, s Kiba megkönnyebbülve felsóhajtott. Háttal fordult az ajtónak, s oda sem tekintve bebocsátást adott a kint lévő személynek. Gondolta, Tora az, a reggelijével.

– De jó, hogy jössz... – motyogta, még mindig az övével bajlódva. – Segítenél ezt megkötni?

Puha, közeledő lépteket hallott, míg türelmesen várt. Hirtelenjében nagyon elfáradt, így be is hunyta egy kis időre a szemét, s arcán egy pillanatra a kimerültség jelei suhantak át. Kivették kezéből az obi szárait és – egy kicsit ügyetlenkedve ugyan és lassabban a szokásosnál – végre csak sikerült egy masnit megkötni hátul, a derekánál.

– Látom, még mindig nem boldogulsz ezzel a ruhadarabbal – hallatszott Kiba mögül egy mély férfihang.

A hercegnő majd’ kiugrott bőréből meglepetésében. Szemei azonnal felpattantak, ő pedig óvatosan fordult hátra, félve, kit fog ott látni; pedig pontosan tudta, kire számítson.

– Se... Sesshoumaru?! – hőkölt hátra mégis, mikor meglátta őt, aztán gyorsan hajlongani kezdett. – Bocsánat, azt hittem, Tora az... nem akartam, hogy...

– Nem tesz semmit – legyintett a kutyadémon, s szemei csillogásából látszott, mennyire szórakoztatja a dolog.

Kiba – még mindig zavartan-pirultan – végre felemelkedett, s megköszönte a segítségét. Aztán valami szöget ütött a fejében:

– De hogy-hogy itt vagy? Úgy értem... miért Te hoztad fel az ételt és nem szóltál az egyik szolgálónak?

Egy pillanatig feszült csend uralkodott, de aztán Sesshoumaru végre csak megszólalt:

– Miért baj az, hogy meg akartam bizonyosodni afelől, hogy rendesen fel vagy öltözve?

A hercegnő egy pillanat alatt fülig vörösödött, ahogy eszébe jutott az obikkal vívott csatában újabb alulmaradása. Aztán, hogy leplezze zavarát, csak kuncogott és a fejét rázta, ahogy közelebb lépett az asztalán pihenő tálcára, amin egy bőséges reggeli várakozott rá. Eközben fel sem fogta, hogy mindig komoly jegyesének egy humoros pillanatát kapta el.

Letérdelt az alacsony asztal elé, s már éppen nekilátott volna, mikor eszébe jutott, Sesshoumaru még mindig a helyiségben tartózkodik. Kérdően pillantott a férfira.

– Zavarna, ha csatlakoznék hozzád?

– Dehogy, csak azt hittem, már ettél... – felelte Kiba, akinek hangja a mondat végére bizonytalanná halkult.

Az inuyoukai biccentett, megerősítve a nő állítását.

– Nem eszem.

Kiba keze ismét megállt tányérja fölött, mielőtt még hozzányúlhatott volna első falatjához evőpálcikáival. Értetlenkedve döntötte oldalra a fejét, azonban, mivel nem kapott választ, megszólalt:

– Akkor legalább igyál egy o-chát... – győzködte őt. Sesshoumaru már éppen ellenkezett volna, azonban ezt látva, a nő folytatta:

– Nem szeretek egyedül enni... úgy értem, ha én eszem és aki a közelemben van, az pedig nem fogyaszt semmit sem.

– Értem – tolt a nő elé egy csészét Sesshoumaru, ami mintha a semmiből jelent volna meg. Kiba egy pillanatig még meglepve figyelte a jelenséget, de aztán letette hashijait és kitöltötte a teát jegyesének. Közben a férfi újból megszólalt:

– Azt mondod, nem szeretsz úgy enni, ha a körülötted lévők sem teszik... – a nő biccentett, végre a helyére rakva a kancsót és Sesshoumaru felé nyújtva a csészét. A kutyaszellem elfogadta és belekortyolt, figyelve, ahogy Kiba felveszi evőpálcikáit és végre hozzálát reggelijéhez. – Ez esetben rejtély számomra, hogy tudsz az étkezőben enni.

– Hogy érted...? – kérdezte a nő, miután lenyelte a falatot, amin éppen rágódott.

– A szolgák körülöttetek állnak, figyelve, mikor tölthetnek valakinek, s csak Ti esztek; ők nem.

– Hmm... – gondolkodott el Kiba, szüneteltetve fogaival az őrlést. Aztán újból nekilendült, s egy vágyakozó pillantást mérve csészéjére, lenyelte a falatot, Sesshoumarura tekintve.

– Talán azért... – meglepve vette tudomásul, ahogy a férfi a kancsó felé nyúl és tölteni kezdi neki a zöld teát – mert ahhoz már hozzászoktam és úgysem tudok ellene tenni semmit sem. Ezért van az, hogy néha a szobámban étkezem, ha úgy tartja kedvem.

A kutyadémon odatolta elé a csészét, ami Kiba hálásan elfogadott, majd folytatta reggelijét. Egész idő alatt csak apró semmiségekről csevegtek. Egyikük sem törődött azzal, hogy alapjában véve érdektelen dolgokról beszélgetnek; az volt a fontos, hogy együtt voltak és jól érezték magukat. Sesshoumaru pedig magában örvendezett, hogy így legalább szemmel tudja tartani Kibát. Eddig ugyanis mindenegyes támadás ráirányult. Az, hogy esetleg mások is belekeveredtek, csupán a véletlen műve volt...

– Akkor három holdnyugta után, a negyedik napkeltén találkozunk! – búcsúzott el Kakero asszony lányától, ölelésében majd’ kinyomva a maradék szuszt is Kibából. A hercegnő mosolyogva nyugtázta, édesanyja ereje már majdnem teljesen visszatért és ez megnyugvással töltötte el – feltéve, hogy e pillanatban nem a saját testi épségére kell ügyelnie. Shiwue nagyúr – látva lánya lassacskán kékülő arcát – gyorsan közbelépett és kibontakoztatta Kibát az anyai ölelésből, hogy egy csókot adjon a hercegnő homlokára.

– Vigyázz magadra és viselkedj, míg oda nem érünk – tette hozzá búcsúzásképpen, majd hátat fordított, hogy asszonya mellé lépjen, így aztán nem lehetett tanúja, mint forgatja szemeit egyetlen lánya, aki mögött Sesshoumaru várt.

– A ruhák és egyéb dolgaid holnaputánra odaérnek, Torát küldöm velük, ahogy kérted – szólt még a jegyespár után Shiwue nagyúr.

– Köszönöm, apám – hajolt meg enyhén Kiba, azzal vőlegénye felé fordult. – Odaérünk mi annyi idő alatt...?

Mintha valami büszkélkedő mosolykezdemény jelent volna meg Sesshoumaru szája szegletében, ahogy Kiba háta mögé pillantott és meglátta, mint száll le hátasa.

– Bátorkodtam Ah és Un után küldeni, így talán kényelmesebb és gyorsabb is lesz – magyarázta a hercegnőnek.

– Ah és Un...? – kérdezett vissza. – Mint a két shishi?

– Rin adta ezt a nevet neki.

– Rin? És hogy-hogy egyesszám, mikor az előbb még...

– Fordulj meg! – Kiba értetlenkedve pillantott a szavába vágó férfira, ám engedelmeskedett, s szemei csodálkozva elkerekedtek, mikor megpillantották a kétfejű sárkánylovat, amint épp szüleit szimatolja, s nyugodt pillantásokkal méri fel a terepet.

– Nahát...! – lehelte a hercegnő, kíváncsian közelebb araszolva. Még sosem látott ilyen lényt, legfeljebb illusztrált könyvekben, azonban máris lenyűgözte őt. Ah és Un mintha megérezte volna érdeklődő nézelődését, arra tekintett, boldogan prüszkölve gazdája láttán, s ugyanolyan kíváncsian méregetve Kibát, mint ahogyan a nő közelített felé.

Sesshoumaru kis távolságból követte jegyesét, s figyelte, mint állt meg Ah és Un előtt kissé bizonytalanul, majd nyújtotta ki egyik kezét. A sárkányló óvatosan előrehajtotta egyik fejét, meg-megszimatolva Kiba kézfejét. A hercegnőt annyira csiklandozta a mozdulat, hogy immáron képtelen volt levakarni a mosolyt arcáról. Aztán, mikor Ah alulról megbökte fejével a nő tenyerét, már nem bírta tovább, elnevette magát, ahogy simogatni kezdte a pikkelyekkel tarkított fejet.

– Ó, te sem szeretnél kimaradni? – kérdezte Kiba, mikor látta, a másik fej is közelít felé. Mindkettőt simogatta, s teljes szívéből nevetett, élvezve a furcsa tapintást ujjbegyei alatt. Még sosem volt ilyesmiben része. Mintha egyenesen a mitikus festményekből lépett volna ki a sárkányló.

Nyugat ura még egy pillanatig békésen nézte a jelenetet, észre sem véve, hogy egy mosoly kúszott fel ajkaira, csak, mikor látta, milyen furcsán-boldogan pillant rá Kakero asszony egy röpke időre. Akkor aztán észrevette magát és odalépett Kiba mellé.

– Ideje indulnunk.

A hercegnő mosolyogva bólintott, majd egy utolsó simogatás után a nyereghez ment és még mielőtt Sesshoumarunak esélye lett volna segíteni neki, már fel is ült. A férfi felvonta egyik szemöldökét a hibátlan és kecses mozdulatra, de aztán ő is gyorsan felkapaszkodott.

– Jó utat! – integettek Kiba szülei, miközben a pár Ah és Un-on ülve felemelkedtek a felhők irányába. A hercegnő vigyorogva integetett le; még sosem élvezett így egy utazást sem.

– Most láttál először sárkánylovat? – kérdezte aztán egy kis idő múltán Sesshoumaru.

Jegyese nagyot bólintott:

– Lenyűgöző teremtés... nini!

– Mi az?

– Hát ez...? – kacagott fel Kiba, keze közé fogva Ah sörényét. – Be van fonva... és a másik fejen is!

– Biztosra veszem, hogy Rin műve – pillantott oda a kutyaszellem, akinek egy apró mosolyt csalt az arcára a barnahajú lányka emléke. A hercegnő ezt nem láthatta, mivel Sesshoumaru előtt ült, ám érezte a hangjában bujkáló derűt.

– Kicsoda ő? – törte meg aztán a csendet. Majd, mivel nem kapott választ, magyarázkodni kezdett:

– Csak azért, mert már nem először említed. Talán a... húgod? – amint kimondta, eszébe jutott, mekkora ostobaságot mondott. Az apja mintha említett volna olyasmit, hogy van egy öccse Sesshoumarunak, aki félvér. „Milyen idióta vagyok, mikor külön figyelmeztetett erre apám, hogy ne emlegessem fel a rokonait...!”

– Nem – válaszolt kisvártatva a férfi, ám nem úgy hallatszott, mint akinek rosszul esett a kérdés. – Rin egy kislány... ő egy... ember.

Kiba meglepődve egyenesedett fel a nyeregben, aztán, mikor már végre sikerült uralma alá vonni arcizmait, megfordult, hogy a démon szemébe nézhessen.

– Ember?

– Igen – válaszolta Sesshoumaru, szemeit hunyorítva, félreértelmezve a hercegnő kérdését. – Miért?

Hangjában némi fenyegető élt vélt felfedezni Kiba, azonban úgy tett, mintha nem venné észre. Csak vállat vont és előrefordult. Azonban zavarta az érzés, hogy Sesshoumaru még mindig szúrós szemekkel néz rá.

– Csak azért, mert... nem sok szellem kedveli a halandókat, ne adj isten közösködik velük.

– Te is közéjük tartozol?

– Nem – válaszolta őszintén a hercegnő, a fejét rázva. – Csupán valamiért az a benyomásom támadt, hogy te igen – fejezte be, hátrasandítva a válla fölött.

– Hmph! – az arany szempár durcásan elpillantott, mire Kiba ismét az eget és az alattuk elsuhanó tájakat kezdte fürkészni, egy apró mosollyal az arcán.

„Sokat jelenthet neki a kislány, ha így védelmezi őt... kíváncsi vagyok erre a Rin-re.”

Folytatása következik...

----------------------

shishi: oroszlánkutyák, a shintou szentélyek őrei; a bejáratnál állnak. Egyikük szája nyitott (Ah) a másiké csukott (Un). Míg előbbi a rossz entitásokat elűzi, addig utóbbi a pozitívakat benntartja és védelmezi. Másik nevük: koma-inu.