Sesshoumaru no Kiba
13. rész: Valóság?

Shiwue nagyúr váratlanul megborzongott. Két youkai jelenlétét érezte, akik irtózatosan nagy sebességgel közelítettek. „Oh, kami, csak Kibáék legyenek azok!” gondolta, ahogy feltápászkodott íróasztala mellől, s kisietett az előcsarnokba. „Bár kétlem, hogy ilyen gyorsan ideértek volna...” görbült le alig észrevehetetlenül a szája széle. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban két ismerős alakot pillantott meg.

Előrébb lépett és kitárta karját, ahogy látta, hogy Sesshoumaru leereszti egyetlen lányát és ő a karjaiba rohan.

– Kiba, lányom... – az idős youkai hangja elcsuklott, így inkább nem mondott többet, csak erősen ölelte magához a hercegnőt, aki szintén néma maradt.

Aztán egy magas árnyék vetődött rájuk és Shiwue nagyúr feltekintve az ifjú kutyaszellemet találta maga előtt:

– Te... – morogta, ahogy eszébe jutott, miként váltak el legutoljára. Vészjóslóan összeszűkítette villámló szemeit, ahogy a férfire tekintett. – Megszégyenítetted a lányomat, és...

– Apám... – hallatszott egy lágy hang a közeléből, s Kiba lassan felemelte a fejét. – Nem tett ő semmit sem eddig, csupán... – a hercegnő lesütötte tekintetét – megvédett.

– Valóban?

Egy bólintás volt a válasz.

– Miért hazudna Tora?

– Mit mondott? – pillantott fel rá a hercegnő, s ez volt az a pillanat, mikor Sesshoumaru végre újból megmozdult:

– Nincs időnk erre... – morogta, azzal beleszimatolva a levegőbe elégedetten konstatálta, hogy Kakero asszony teste még mindig a betegszobában fekszik. Sietve elindult aztán, ügyet sem vetve a meglepve pislogó Kibára és a még mindig fortyongó Shiwue nagyúrra. Már félúton járt, mikor meghallotta maga mögött a hercegnő puha, ámde fürge lépteit és az idősebb youkai magabiztosnak szánt, férfias lábdobogását, ahogy utána siettek.

Egy forduló múlva már mindketten közvetlen mögötte haladtak, a kutyaszellem pedig pár pillanaton belül el is érte a szobát. Félrehúzta a fusumát és belépett. A helyiségre a halál súlyos-bűzös szaga telepedett le; szerencsére még elég frissnek tűnt, hogy ne okozzon visszafordíthatatlan károkat. Sesshoumaru intett, hogy maradjanak az ajtóban, míg ő közelebb megy.

Végigfutatta tekintetét az asszony törékeny, sápadt testén, keze pedig a Tenseiga markolatára csúszott. Hunyorítva próbálta kivenni a túlvilág hírnökeit, azonban hosszú percekig semmi sem történt. Végül, mikor már épp készült volna elnyomni egy csalódott sóhajt, hogy megbukott jövendőbelije előtt, hirtelen meglátott egyet... és még egyet... és még kettőt...

Összesen négyen voltak, s fel sem figyeltek, mikor a Mennyek Kardja kicsusszant hüvelyéből; annyira el voltak foglalva a nehéz láncokkal, mellyel Kakero asszony lelkét voltak hivatottak megbilincselni. Sesshoumaru érezte, ahogy a Tenseiga lüktetni kezd kezében, s kékes túlvilági fénye lassan betölti a szobát. Hallotta, ahogy Kiba lélegzete elakad és azt is, ahogy Shiwue nagyúr megindul, hogy megakadályozza abban, amire készül – a férfi nem tudhatta, milyen ereje van a kardnak, azonban a hercegnő visszafogta apját, s Sesshoumaru legbelül ezért hálás volt neki. Most minden egyes másodperc számított: egy pillanattal sem érkeztek előbb a kelleténél.

A kutyaszellem szemei felvillantak, ahogy teljes akaratából lesújtott a katanával a túlvilág küldötteire. A kis gnómok hamar elenyésztek a Tenseiga mágikus fényében, Sesshoumaru azonban továbbra sem tette el a kardot. Mindenki feszülten figyelt, s várt. Habár hármuk közül csupán a csodálatos kard hordozója sejtette, mire számíthatnak.

Aztán a súlyos csöndet megtörte egy szívdobogás. És még egy... és mindannyian tudták, hogy ez nem a sajátjuk, hanem Kakero úrnő élete tért vissza. Az asszony mélyet sóhajtott, s lassan kinyitotta szemeit. Az első, amit meglátott, az az ifjú taiyoukai volt, kezében a fényes pengével, melynek túlvilági kékessége éppen elhalványulóban volt. De beletelt néhány szívdobbanásnyi időbe még így is, mire kitisztul a nő tekintete. Aztán befurakodtak látóterébe közeli szerettei: az ura és egyetlen gyermeke.

Sesshoumaru figyelte a jelenetet, ahogy Kiba ölelgeti az édesanyját, s Shiwue nagyúr is magához szorítja, hogy szegény asszony alig kap levegőt. Végül aztán megunta a dolgot és mordult egyet:

– Csak óvatosan, nem vagyok benne biztos, a Tenseiga másodszor is segítene...

Mintha csak most vennék észre, hogy ő is ott van, Kiba felpattant és átölelte őt, Shiwue nagyúr pedig szintén felemelkedett az úrnő futonjának széléről és közelebb lépett az ifjú démonhoz. A hercegnő arrébb ment, így édesapja is átölelhette hálája jeléül őt. Sesshoumaru már kezdte megbánni, hogy megszólalt...

A vacsora nevetgélések és megkönnyebbült beszélgetések közepette telt el; Nariko kijelentette, hogy a biztonság kedvéért még néhány napig megfigyelés alatt tartja az úrnőt, de az étkezésekre szerencsére már elengedte és egy kiadós fürdő és alapos vizsgálat után azt is megállapította, hogy az asszonynak már nem kell tovább a betegszobában vendégeskednie.

Az étkezés jó hangulatban telt, valamint tisztázódott a félreértés is, ami a két fiatal távozását illette. És mikor Shiwue úr titkon a levegőbe szimatolt lánya körül, tudta, hogy igazat beszélnek, mert az az illat még mindig nem tűnt el körüle. Megnyugodva ettek tehát, az evőpálcikák folyamatos, ámde diszkrét csattogása mellett. Már jócskán benne jártak az éjszakában, mikor Kakero asszony hangot adott fáradtságának, s Kiba felajánlotta, elkíséri a szobájáig, mivel már ő is kezdett álmosodni.

Az ebédlőben Sesshoumaru és Shiwue nagyúr egyedül maradtak. A kutyaszellem már épp állt volna fel és indult volna, hogy nyugovóra térjen, mikor az idősebb youkai hangja megállította:

– Sesshoumaru – szólította meg őt. – Nagyon... nagyon köszönöm, amit értünk tettél. Nem tudom, mivel hálálhatnám meg...

A kutyaszellem mégis felállt, úgy válaszolt:

– Kiba.

– Tessék?

– Kiba miatt tettem... és nincs szükségem a háládra – felelte rezzenéstelen arccal, azzal enyhén meghajolt és kivonult a teremből.

Shiwue nagyúr ajkaiból egy halk, de annál gondterheltebb sóhaj tört fel a nagy némaságban.

Kiba, miután édesanyját felkísérte és segített neki átöltözni éjjeli ruhájába, jóéjszakát kívánt neki és kisietett az ajtón. Hihetetlenül boldog volt és képtelenség volt levakarni arcáról őszinte, szívből jövő mosolyát. Ráadásul most már azt is megtudta, ami már régóta ott kavargott elméje egyik mély bugyrában: hogy Sesshoumaru miért visel két kardot. Most, hogy belegondolt, amikor a zsoldosokkal harcoltak, akkor is a másikat használta, nem ezt. Gondolataiba mélyedve összeráncolta homlokát, miközben hagyta, hadd vigyék lábai automatikusan a szobája felé.

„Őket is körbelengte a halál bűze... olyan furcsa volt... mintha... mintha...” ám hiába koncentrált, a szagot nem tudta tökéletesen felidézni; elméje máshol járt. Így inkább félretette a problémát máskorra és megelégedve vette tudomásul, hogy megérkezett a szobájába. Félrehúzta a fusumát és gyorsan szedelőzködni kezdett. Miután összeszedett minden szükséges dolgot, és beletette őket egy kis kosárkába, levetkőzött, majd felvette köpenyét, sietve keresve a kastély belső fürdőjét.

Miután lelépkedett a lépcsőkön, hamar odaért. Benyitott és elégedetten sóhajtott, mikor a lágy gőz az arcába csapott. Furcsa volt, ilyenkor éjjel milyen hidegnek tetszett a kastély; jólesett a meleg levegő elfáradt testének. Valójában egy természetes onsen köré épült a helyiség, a kastély egyik melléképületeként, de fedett és zárt folyosó vezetett a fürdőhelyig. A természetes hőforrásban a testnek hasznos ásványi anyagok kavarogtak, láthatatlanul a kristálytiszta, kellemesen meleg vízben.

Az o-furóba belépve, Kiba jobboldalra indult, majd benyitott egy kisebb helyiségbe, ahol fehér, puha törülközők várakoztak feltornyozva. Gyorsan kilépett köpenyéből és becsavarta magát az egyik odakészített kis hófehér törülközőbe, amiket kifejezetten ilyen fürdőzésekkor szoktak használni. A hercegnő aztán összehajtogatta köpenyét és letette egy kis polcra, majd felkapta a különböző esszenciákat tartalmazó kosárkáját és kilépett a fürdő előterébe.

Újból levetkőzött, és gyorsan megszappanozta magát, majd lemosta a habot; a haját viszont feltűzte; nem akarta, hogy vizes legyen. Végül aztán ismét körbecsavarta maga körül a törülközőt, valamint ellenőrizte, elég biztonságosan van-e megkötve rajta a csomó, aztán, még mindig a kosárkájával a kezében végre belépett a körbeépített természetes onsenbe.

„Tökéletes!” elégedett mosolyra húzódott szája, mikor látta, hogy egyedül van ott. Habár a kastélyban több helyiség is alkalmas volt a tisztálkodásra – mint például az ő személyes fürdője is –, mégis jólesett néha ide lejönni; varázslatos élményt biztosított annak, aki ellátogatott ide. A bugyborékoló víz felszínén lágy gőz lebegett, beterítve az egész helyiséget; körben falak voltak, a teteje azonban nyitott volt, így a csillagos eget tökéletesen ki lehetett venni. Ha az idő esőre állt, akkor se foglalkoztak vele az éppen fürdőzők, hiszen az onsen kárpótolta őket mindenért, sőt, egyesek állították, olyankor még csábítóbb ide lejönni, mint tiszta időben.

Kiba ajkait egy elégedett sóhaj hagyta el, ahogy közelebb lépegetett a vízhez. Kisebb-nagyobb sziklák ölelték körbe, ezzel is erősítve azt a hatást, hogy természetes képződményről van szó. Sőt, még mindenféle dús levelű növények is burjánzottak a kellemes klímában és azonnal megnyugtatták azt, aki belépett ide. A vékony gőzréteg azonban tökéletesen befedte a víztömeget és nem engedte, hogy bárki beleláthasson. Kiba mosolyogva leeresztette kosárkáját, majd, miután lábujjával ellenőrizte a víz hőmérsékletét, vidáman belemerült a kellemesen lágy vízbe, törülközőstül természetesen, ahogy az szokás volt.

Hátradőlt az egyik lapos szilának és egy mélyet sóhajtva behunyta a szemét, hogy átadja magát a fürdő nyújtotta kikapcsolódásnak. „Mennyei! Nincs is jobb ilyenkor egy kellemes fürdőnél, ne?” kérdezte saját magától, miközben egy halvány mosoly kúszott ajkaira. „Az olajok illata, a víz lágy ringatózása és a halk csobbanások...” szemei hirtelen kipattantak, ahogy elméje regisztrálta, ezek mit is jelenthetnek. És kővé meredten bámult maga elé, amint félelmei bebizonyosodni látszottak: nem egyedül van a fürdőben...

Meglepve nézett a sötétlila szemekbe; nem is vette észre, hogy időközben Kiba is megérkezett. Miután kijött az étkezőből, rögtön a szobája felé vette az irányt, azonban útközben orrát megcsapta az o-furo illata, így úgy döntött, inkább ott mossa le magáról az út porát, mint a szobájához csatolt fürdőben. Akkor még nem is sejtette, hogy valaki más fejében is pont ugyanezek a gondolatok fogantak meg, miközben ő már hosszú lépteivel a legalsó szint folyosóit járta, keresve a fürdőt.

Még percekig mozdulatlanul néztek egymásra, míg végül Sesshoumaru megunta, hogy a frufrujából előcsorduló víz egyenesen a szemébe szökik, így aztán arrébb tolta ezüstös-kékes haját. Legnagyobb értetlenségére azonban Kiba visszafogottan kuncogni kezdett, majd, mikor meglátta a férfi arcára kiülő kifejezést, hangosan vihogni kezdett. A kutyadémon morcosan összeráncolta homlokát és kicsit oldalra döntötte a fejét, talán azért, mert azt remélte, ebből a szögből ki tudja találni, mi lehet rajta olyan nevetséges.

A hercegnő csak nézte az értetlenkedő taiyoukait, miközben tovább kuncogott. „Olyan aranyos volt, ahogy a frufruja a szemébe lógott!” vihogott halkan, majd újra a férfire pillantva feltűnt neki, hogy Sesshoumaru kíváncsian-morcosan oldalra fordította a fejét. „Így pedig olyan kisfiús!” próbálta visszafogni kitörni készülő nevetését, több-kevesebb sikerrel. Míg minden erején azon volt, hogy lenyugodjon, nem vette észre, hogy addig a férfi közelebb úszott hozzá; csupán akkor ocsúdott fel, mikor már közvetlenül előtte volt.

– Sesshoumaru? – kérdezte; hangjából elhalt minden mosoly, mikor a férfi felemelte kezeit és a hercegnő vállára tette őket. – Uram? – tétovázott a nő.

Aztán a következő pillanatban azt érezte, hirtelen lenyomják a víz alá, s mivel váratlanul érte a támadás, nem volt ideje elegendő mennyiségű levegőt lélegeznie be. Kétségbeesetten kapálózott és próbált kiszabadulni a halálos szorításból, miközben elméje képtelen volt felfogni, mi és miért történik, de létfenntartó ösztönei azonnal reagáltak; ám hiába próbált kitörni a víz felszínén, nem járt sikerrel.

Félelem markolta a szívét, ahogy észrevette, a démon szép vágású arca eltorzul, s lassan átváltozik egy másik személyévé. Aki előtte állt és próbálta legyűrni őt a víz alá, már nem a nemes taiyoukai, a jegyese volt, hanem valaki egészen más. Valaki, akinek arcát hosszú, dús, hullámos fekete haj keretezte, szemei pedig a pokol vöröslő tüzében lobogtak. A hercegnő kétségbeesetten próbálta használni karmait, de már nem jutott elég ereje, hogy bármiféle kárt is tegyen benne, hiába növekedtek meg gondolatára a pengeéles és halálos fegyverek a kezén. Fogalma sem volt róla, ki lehet ez az ismeretlen férfi, azonban egy dologban biztos volt: hogy el akarja venni az életét!

Hirtelen arra eszmélt fel, hogy erősen rázogatják, a vállánál fogva, miközben ő minden erejével küszködik. Az sem tűnt fel neki, hogy már nem a víz alatt van. Sőt, nem is tudatosult először elméjében, ki kiabálja a nevét:

– Kiba! – újabb erőteljes rázás. – Kiba!

A hang parancsoló volt, hogy most, hogy elméje regisztrálta, immáron nem fenyegeti a vízbefulladás veszélye, a hercegnő megdermedt és kinyitotta eddig behunyva tartott szemeit. Előtte ott állt jövendőbelije csuromvizesen, akárcsak ő maga. Sesshoumaru erősen fogta a vállánál Kibát, s gyanakodva méregette őt, azt mérlegelve, sikerült-e már jegyesének kellőképp lenyugodnia. Mikor úgy döntött, igen, akkor végre elengedte.

Meglepve vette észre a nő reakcióját, aki ijedten oldalra csusszant a vízben és hátrálni kezdett tőle, arcán a rémület jeleivel. Sesshoumaru felvonta egyik szemöldökét, úgy kérdezte meg gyanakodva:

– Daijoubu?

– Tessék?! – csattant élesen a nő hangja.

– Azt kérdeztem, jól vagy-e – ismételte meg a férfi, óvatosan fürkészve Kiba tekintetét.

– Még hogy jól vagyok-e? – visszhangozta amaz. – Mégis hogy kéne lennem azok után, hogy... – elharapta a mondata végét, s oldalra kapta a fejét, fájdalmas kifejezéssel behunyva a szemeit.

– Hogy micsoda? – kérdezte Sesshoumaru, ám Kiba nem válaszolt.

„Teljesen összezavarodtam” gondolta a nő. „Mi volt valóság és hol kezdődött az álom? Már ha egyáltalán az volt...?” ám erre nem sikerült választ találnia. Akkor tért magához, mikor ismét megérzett két karmos kezet vállain, s teste önkéntelenül is megfeszült, emlékezve a legutóbbi alkalomra, mikor ilyen helyzetben volt – pár pillanattal ezelőtt, mikor majdnem megfulladt.

– Kiba, mi a baj? – hallatszott jegyese lágy hangja. Furcsa volt, hogy tudta uralni a hangját Sesshoumaru. Akármilyen lágynak tetszett, mégis érzelemmentesnek hatott.

Kiba lassan kinyitotta szemeit és a férfira nézett.

– Mi történt? – bökte ki végül.

– Éppen az onsenben voltam, mikor bejöttél. De nem vettél észre – kezdett bele Sesshoumaru.

– Aztán?

A kutyadémon vállat vont.

– Elaludtál... és nem sokkal később sikoltozni kezdtél. Ezért úgy döntöttem, felébresztelek.

Jegyese nagyban bólogatott, értelmezve az információkat. „Tehát nem volt egyéb, mint egy álom...” gondolta magában, s megkönnyebbült. Egy sóhaj szakadt ki torkából, ahogy felemelte tekintetét a férfira:

– Köszönöm.

– Iie, nem tesz semmit – rázta meg a fejét a megszólított, de szemében még mindig valami furcsa csillant. – Biztosan jól érzed magad?

– Igen – biccentett a nő.

– Jó.

Még egy pillanatig egyikük sem mozdult; mindkettejük agyában különös gondolatok és érzések keveredtek. Kiba azt fontolgatta, mit kezdjen álmával, mely ritkán volt ilyen valóságos, s legutóbbi alkalommal is bekövetkezett valamilyen formában, amit megálmodott: az édesanyja halála. Könnyek szöktek a gondolatra a szemébe, de lenyelte őket, mint már oly sokszor.

Eközben Sesshoumaru próbálta leküzdeni a kísértést, amit Kiba hófehér bőrének érzése váltott ki. Itt volt, közel hozzá, s teste minden porcikájában sikoltott, érintse meg, tegye magáévá ezt a gyönyörű teremtést maga előtt, akinek a bódító illatának hála egyre nehezebb volt ellenállnia, ám valahol a kavargó érzések közt egy gondolat is felbukkant: „Még nem lehet.” Elméje és teste vitázott egymással, míg végül a taiyoukai odáig jutott, hogy úgy érezte, ha még egy pillanattal tovább vár, akkor felrobban tehetetlenségében.

Tudta, hogy nem lenne szabad megtennie, még nem, azonban nem tudta visszatartani tovább hirtelen feltörő vágyát, mikor a sötétlila tekintet tétován megtalálta az aranysárga szempárt. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, mit csinál, egyik keze felemelkedett és végigsimított a nő puha arcán, a bíborvörös méregcsíkon, s érezte ujjai alatt a nő bizonytalanságát.

További hezitálás nélkül lehajolt és még mielőtt Kibának meglepődni lett volna ideje, a rózsaszín igéző ajkakat magáévá tette.

Folytatása következik...