Sesshoumaru no Kiba
10. rész: Déli fürdőzés

Kiba egy kissé még mindig kótyagosan feltápászkodott és kinyújtózott. A közelben víz szagát érezte.

– Egy rövid fürdés belefér még? – pillantott le Sesshoumarura, aki a fatörzsnek dőlve ült.

– Egy rövid – hangsúlyozta ki, mire Kiba hálásan rámosolygott és elrohant a víz irányába. Azonban, mielőtt még eltűnt volna a fák közt, a férfi után kiáltott:

– Nehogy arra gyere, mert még nagyon megbánod!

Sesshoumaru méltatlankodva horkantott egyet, majd hátradőlt, a fa öles törzsének és behunyta szemeit. Még mindig körbelengte jegyesének illata, s egy furcsa válasz fogalmazódott meg benne a nő megjegyzésére: „Minek leskelődnék, ha pár napon belül már úgyis az enyém lesz...?” egy apró, önelégült vigyorkezdemény jelent meg szája szegletében, ahogy érzékeivel követte Kiba útvonalát – csupán a biztonság kedvéért.

A nő megígérte, hogy siet, de azért élvezni akarta még egy kicsit a víz selymes simogatását. Ráadásul, volt akkora szerencséje, hogy egy onsen-re akadt rá. A kellemesen meleg vízben hamar ellazultak izmai, ő pedig fejét az egyik sziklának vetve, mely körülvette a kicsiny, tószerű fürdőhelyet, pihent.

Elégedetten sóhajtott, ahogy nyakig elmerült. Nyugalma azonban nem sokáig tarthatott; egy közeli bokor mintha óvatosan megrezzent volna. Kiba arcára bosszankodás ült ki, ahogy elkezdett keresni valami apróságot, amit a növények közé dobhat. Keze hamarosan talált is egy kis kődarabot, amit azonnal elhajított, mikor egy még közelebbi bokor megrezzent.

Tompa puffanás és elfojtott jajkiáltás hallatszott, s ő tudta, hogy valakit sikerült lelepleznie. Hirtelenjében nem ismerte fel az illető hangját, csupán azt tudta, biztos, hogy nem Sesshoumarué. Felvett még egy-egy kődarabot a kezeibe, úgy kiáltott ki a hőforrásból:

– Légy férfi és legalább nézz a szemembe, te gyáva alak!

A bokor ismét megzörrent, Kiba azonban ezúttal kivárt. De, ahogy lassacskán kibontakozott a férfi alakja, azt kívánta, bárcsak ne kérte volna, hogy előjöjjön rejtekéről. Amint meglátta őt, az első pillanatban ledermedt, azonban utána sorozatban elhajította a kődarabokat, amilyen erősen csak tudta.

– Tűnj innen! – kiáltotta.

– Hisz nem Te akartál újra látni, Kiba...? – vonta kérdőre mézesmázos hangon a démon.

– Hagyj békén! – sikoltotta, ahogy eldobta az utolsó kezébe kerülő követ is, majd, mikor rájött, kifogyott muníciójából, lejjebb süllyedt a vízben.

A férfi az onsen és a hercegnő körül járkált, így Kiba is mozgásba lendült – igyekezett minden pillanatban a lehető legtávolabb maradni tőle. Összeszűkített szemekkel méregette a férfit, miközben örült, hogy a kioldódó ásványi anyagoknak köszönhetően nem teljesen átlátszó a víz; igaz, még így is próbálkozott eltakarni bájait a kutató tekintet elől, ám többnyire sikertelenül.

Aztán pislogott egyet és... mire újból kinyitotta a szemeit, már nem látta sehol sem a veszedelmes alakot. Gyanakodva hegyezte füleit, s terjesztette ki érzékeit, azonban egy pillanatra úgy tűnt, a férfi valóban eltűnt. Mikor újból megérezte jelentétét, Kiba felsikkantott, ugyanis történetesen közvetlenül a háta mögött érezte meg. Még ugyanazzal a lendülettel elrugaszkodott az onsen peremétől, ahol eddig tartózkodott, azonban legnagyobb kétségbeesésére egy kar fonódott a nyaka köré, ami azonnal visszahúzta őt. A nő behunyta a szemeit, hogy kitisztítsa a cseppet sem lágy becsapódás okozta fekete pöttyöket látóteréből.

– Ugyan, ne hagyj itt... még csak el sem kezdtü...

– Shun! – préselte ki dühösen összeszorított fogai mögül a hercegnő. – Eressz el!

– Dehogy, akkor elmennél... – hajolt közelebb hozzá a férfi. – És én azt nem szeretném...

Kiba undorodva megremegett, ahogy megérezte bőrén a démon forró leheletét.

– Hagyjál... – mondta reszkető, elhaló hangon, ahogy ismét próbált távolabb húzódni, azonban az őt lefogó kar megint visszarántotta az onsen szélére, ezúttal még erőszakosabban. Érezte, ahogy lassan valami meleg csermely indul lefelé a hátán, miközben Shun karja egyre szorosabban kulcsolódik nyaka köré, míg másik kezével lassan lejjebb indul, a vállát simogatva.

Kiba szemébe könnyek szöktek a félelemtől és a tehetetlenségtől. Csak még jobban megrémült, mikor megbizonyosodott gyanújáról, ahogy a fürdő vizében lassan valami vöröses folyadék kezdett szétterülni. Utolsó kétségbeesésében megragadta a nyaka köré fonódott férfikart és karmait belevájta olyan mélyen, ahogy csak tudta.

Shun a meglepettségtől felkiáltott, azonban ez a támadás nem volt elég ahhoz, hogy el is engedje a nőt. Szemei mérges-vörösen felvillantak, amiből Kiba mindössze csupán annyit érzékelt, hogy a férfi youki-ja megnő. Elnyomott egy kétségbeesett nyöszörgést, ahogy mindenféle rémképek villantak fel lelki szemei előtt. Agya lázasan gondolkodott valami megoldáson.

Azonban, mikor megérezte, lassan kiemelkedik a vízből – és nem önszántából –, a cikázó gondolatok abba maradtak és önkéntelenül is egy szót sikoltott:

– SESSHOUMARU!

A kutyaszellem nyugodtan ücsörgött a fa alatt, és még csak meg sem moccant, mióta Kiba magára hagyta, hogy elmenjen fürödni. Hagyta, hogy a gondolatok folyama szabadon ússzon elméjében: egyikbe sem kapaszkodott bele és végre egy kicsit pihenhetett. Boldogan szívta be az erdő friss levegőjét. Nem is gondolta volna, hogy ennyire hiányzott már neki e kis szabadság. Nyugalma azonban nem sokáig tarthatott, mert a szél megfordult, s valami furcsán hívogató illatot sodort felé, ugyanakkor érzékei veszélyt jeleztek. Vérszagot érzett. Kiba vérének szagát.

Szemei rögtön kipattantak, a következő pillanatban pedig már talpon volt. Még jobban kiélesítette érzékeit. „Feleslegesen aggódom. Lehet, hogy csak megvágta magát egy éles kővel vagy egy bokor hasította fel a bőrét.” vélekedett magában, aztán elismételte előbbi gondolatait. „De én nem aggódom!” mérges volt magára. A Nagy Sesshoumaru nem aggódhat senkiért sem. „Mert akkor sebezhető lenne...”

Ahogy ekképp töprengett, valami gyomorszorító érzés furakodott a lelkébe. A vérszag nem múlt el, mint remélte, sőt, csak erősödött. Nem is gondolkodott, ösztönei hajtották, ahogy démoni gyorsaságát használva eliramodott jegyese irányába. Már majdnem odaért, mikor egy szívet tépő sikolyt hozott felé a szél, mely fülében zúgott az irtózatos sebességtől:

– SESSHOUMARU!

Azonnal felismerte Kiba hangját, és a következő lépéssel már szeme elé terült egy apró onsen látványa; valamint egy már kevésbé derűs kép, amint jegyese remegve próbálja elfedni ruhátlan testét egy igencsak mohó férfiúi tekintettől. Azonnal felismerte a démont; ugyanaz a katona volt, aki már Shiwue nagyúr kastélyában sem hagyta békén Kibát. A kutyaszellem szemei vörösen felvillantak.

– Vedd le rólam a mocskos mancsod... – morogta a hercegnő, ahogy földet értek lábai az onsen partján. Hiába próbálta eltakarni magát hajával és kezeivel, képtelen volt rá; Shun tekintete pedig élvezettel vonult végig fedetlen testén, miközben szorosan markolta Kiba egyik karját.

A hercegnő szemei mérgesen megvillantak, ahogy a férfi közelebb húzta magához. Már nem törődött fele, hogy elfedje bájait, inkább csapott egyet kimeresztett karmaival. Azok, mintegy éles pengékként hasítottak bele Shun mellkasába, mire a démon már nem bírt visszatartani egy kiáltást, s, hogy megszüntette a fájdalmat, karját meglendítve eltaszította magától Kibát, aki erre a reakcióra nem volt teljesen felkészülve, így tehetetlenül nekizuhant egy fa törzsének, aminek a kérge még jobban felhasította amúgy sem sérülésmentes hátát. Felszisszent fájdalmában, ahogy lehanyatlott a földre, azonban más hang nem hagyta el ajkait. Csupán onnan lehetett tudni, mekkora fájdalmai vannak, hogy levegővétele egyre nehézkesebbé vált és alig mozdult, amióta a fának nekicsapódott.

Shun szemei mérgesen összeszűkültek, ahogy megpillantotta a mellkasán tátongó sebet. Az egy szívdobbanásnyi idő alatt összezárult, hála a démonok közt is különösen gyors regenerálódási képességeinek. Aztán letekintett a még mindig a fa tövében heverő törékeny női alakra, közben megcsodálva formáit. Gyönyörűnek találta annak ellenére, hogy Kiba hátáról immáron több csíkban is csordogált a nemesvörös folyadék.

Lassú, kimért léptekkel indult el feléje, arcára őrült vigyor ült ki, minden centiméterrel, amivel közelebb került a hercegnőhöz.

– Hime... – danolta mézesmázos hangján, mikor már alig karnyújtásnyira állt tőle. Kényelmesen leguggolt, és Kiba felé nyújtotta a kezét, aki azonban érintésére összerándult. Érezte, hogy a férfi meg akarja fordítani, ezért – ahogy fájdalmából tellett – remegve összegömbölyödött.

– Sesshoumaru... – suttogta reszkető hangján, mely nem tűnt erősebbnek egy gyenge nyári fuvallatnál.

Abban a pillanatban meglátott valami ezüstös-pirosat a szeme sarkából, s alig egy szívdobbanásnyi idő múlva Shun már jó pár fával arrébb megdöbbenve tápászkodott fel. Kiba pislogott egyet, s próbált az előtte lévő alakra összpontosítani. Örömmel vette észre, hogy a kutyaszellem az. Egy fájó, de annál megkönnyebbültebb sóhaj szakadt ki belőle.

Mialatt Sesshoumaru Shunnal harcolt, Kiba elaraszolt a ruháihoz és fájó háta ellenére sikeresen eljutott addig, hogy a hakamát és haoriját felvegye; úgy nézte tovább a küzdelmet, ami a végéhez közeledett.

Nyugat Nagyura hihetetlen gyorsasággal iramodott meg a katona felé, aki csupán az utolsó pillanatban tudott elugrani Sesshoumaru mérges karmai elől. Ezt egy darabig eljátszotta, de végül a kutyaszellem már nagyon megunta, s még nagyobb sebességét kihasználva a következő másodpercben ujjai már Shun nyaka köré kulcsolódtak, akár öt apró satu.

– Megmondtam neked... – morogta mérgesen a taiyoukai, miközben szemeiben vérszomj csillant –, hogy soha ne merészelj Kiba közelébe menni, nemhogy hozzáérni!

Shun próbálta lefejteni magáról az erős ujjakat, azonban nem járt sikerrel.

– Nem mondhatod meg, mit tegyek! – passzírozta ki fogai között a katona, mire a szorítás mérgesen erősödött. – Kiba... nem a tiéd!

– Dehogynem! – csattant föl Sesshoumaru, szemei összeszűkültek.

– Nem a... tiéd... – folytatta kitartóan Shun –, mert még... nem jelölted meg.

A kutyaszellem szemei egy pillanatra elkerekedtek, azonban hamarosan ismét dühösen megvillantak. „Amíg nincs rajta a jel és még ebben az állapotban van, addig szabad prédának tekinti minden hím... De Kiba csakis az enyém lehet, senki másé!” Még jobban összeszorította kezét, miközben felemelte a másikat, amit lassan halványzöld derengés vett körbe.

Egy elfojtott sikkantást hallotta a háta mögül, ám nem pillantott el; csak és kizárólag Shun arcát figyelte. Sejtette, miért hökkent meg Kiba, sőt szinte már várta, mikor következik be az a pillanat, amikor meg akarja állítani – azonban ez nem történt meg. Mindezek ellenére Sesshoumaru jól tudta, hogy régebben a hercegnőt és ezt a katonát baráti szálak fűzték egymáshoz, és gyanította, ha itt és most megöli a démont, akkor Kiba jó darabig nem fog megbocsátani neki...

Mélyet sóhajtott, ahogy leengedte kezét, s eltüntette róla a zöld fényességet. A másikkal azonban kitartóan elszorította Shun levegőjének útját.

– Utoljára engedlek futni – suttogta vérfagyasztóan, ügyelve arra, hogy olyan halkan mondja, hogy még a nő hegyes fülei se hallják meg, mit beszél. – Ha csak ketten leszünk, nem leszek ilyen kegyes hozzád...

Shun arca grimaszba rándult, és mikor Sesshoumaru elengedte őt, hörögve kapkodva talajt ért. Egy szívdobbanásnyi idővel később pedig szembeköpte a taiyoukait, azzal futásnak eredt. A kutyadémon undorodva letörölte arcáról a nyálat és már rohant volna a katona után, ha menyasszonya hangja nem állítja meg:

– Sesshoumaru... kérlek... – és a férfi már tudta, nem tud ellenkezni vele, ahogy a nő könyörgő tekintetét ráfordította.

Vetett még egy utolsó, dühödt pillantást a becstelen katonára, azzal odasétált a hercegnőhöz és felsegítette. Együtt indultak visszafelé, ám alig haladtak néhány lépést, jegyese megbotlott, így a karjaiban kötött ki. Sesshoumaru szemei elkerekedtek, ahogy meglátta a nő haorijának vöröslő hátát, valamint orrát megcsiklandozta a vér szaga.

– Kiba... te vérzel.

– Tudom.

Egy pillanatnyi csend következett, azzal Sesshoumaru fölkapta a nőt és visszasétált vele a hőforráshoz. Óvatosan leengedte, vigyázva, nehogy kárt tegyen a sérült testben.

– Vedd le a ruhád – utasította.

– Te-tessék? – pislogott rá Kiba, szemernyi rémülettel a szemében. – Nem túl korai még ez egy kicsit? – Sesshoumaru halkan kuncogni kezdett, ami igen szokatlan látványt nyújtott, azonban a hercegnő csak még jobban zavarba jött ettől. – A ceremónia még csak meg sem tört...

A kutyadémon mutatóujját a nő ajkára tette, megakadályozva ezzel a további szófolyamot. Jegyese csak üres tekintettel pislogott.

– Csak azért kértem, hogy megnézzem a sebed és kitisztítsam, ahogy a körülmények engedik.

„De azt sem tagadhatom, szívesen vetnék egy pillantást rád...” tette hozzá, de már csak magában. Kiba kicsit hátrébb húzódott.

– Jó... – felelte félszegen és elpirult szégyenében, amiért ennyire félreértette jövendőbelijét. Aztán vett egy nagy levegőt és hátat fordított neki, majd pedig elkezdte lehámozni magáról felsőjét. Fájt, ahogy megmozdult, ám igyekezett ezt nem kimutatni. Szinte égetett a sebe.

– Hadd segítsek – Sesshoumaru éles tekintete képtelen volt figyelmen kívül hagyni, milyen darabosak a nő mozdulatai.

Végül sikerült megszabadulni a véres ruhadarabtól, a férfi pedig óvatosan elkezdte tisztogatni a sérülést a zsebkendővel, amit Kiba nyújtott oda neki. Nem siette el; egyrészt meg akart bizonyosodni afelől, hogy valóban tiszta lett mindkét seb, amik éppen, hogy jegyese gerince mellett húzódtak, másrészt pedig... ez lehetőséget adott neki, hogy megcsodálhassa a nő testét.

– Hogy haladsz? – gondolataiból Kiba szavai ragadták ki.

– Mindjárt kész – felelte gyorsan és még pár helyen letisztogatta a sérülések környékét. – Megvan.

– Jó, köszö... – a hercegnő nem tudta befejezni mondatát, ugyanis amint a felsőjéért nyúlt, Sesshoumaru eldobta azt. Mérgesen-értetlenkedve pillantott a férfira:

– Miért tetted ezt? Most mégis mit vegyek fel...?! Nem mászkálhatok egy szál hakamában!

Szemei dühösen megvillantak, amint szinte kiolvasta jegyese szemének csillogásából, mire is gondol e pillanatban. Gyanakodva összeszűkítette szemeit, úgy méregette Sesshoumarut, aki egy pillanatnyi mozdulatlanság után vetkőzni kezdett.

– Mi-mit csinálsz? – húzódott ijedten hátrébb Kiba, ügyelve arra, hogy továbbra is a legkevesebbet mutassa bájaiból.

Ismét megütötte a fülét a férfi szórakozott kuncogása, ami – még a helyzet ellenére is el kellett ismernie – kellemesen csengett fülében. Sesshoumaru páncélja hamar lekerült, majd aztán a haorija is. Amint ez megtörtént, közelebb araszolt a hercegnőhöz, aki lélegzetvisszafojtva figyelte minden mozdulatát. A kutyaszellem azonban csupán ráterítette a finom anyagot, azzal visszafordult, hogy a haorija alatt lévő felsőruházata fölé felvegye a páncélt.

Kiba meglepve pislogott rá, de aztán elmászott eldobált ruhadarabjához és obiját felhasználva magára öltötte a férfi haoriját, aztán felvette páncélzatát és fegyvereit is. Végül zsebkendőjéért nyúlt, hogy lemossa róla a vért.

– Gyere... – pillantott föl Sesshoumarura, karjával hívogatva őt. A kutyaszellem felvonta egyik szemöldökét, de azért közelebb lépett és leguggolt hozzá.

A nő bevizezte az immár tiszta textíliát, aztán jegyese felé fordult és lágyan megérintette az arcát, miközben másik kezével, a kendővel gyengéden tisztogatni kezdte a férfi arcát, ott, ahol Shun durva elköszönése érte. Kissé zavarban volt, s az sem segített neki, hogy Sesshoumaru szinte alig pislogott, úgy fürkészte az arcát. Mindezek következtében Kiba orcáin hamar pír jelent meg, de igyekezett ezeket figyelmen kívül hagyni, hátha elmúlnak.

– Tessék – engedte le kezeit, miközben a férfira mosolygott. Aztán nekiállt, hogy még egyszer kiöblítse megviselt zsebkendőjét.

– Arigatou – mondta halkan a hirtelen beállt csendbe Sesshoumaru.

– Douitashimashite.

Alig egy pillanat múlva már készen voltak, s Kiba feltápászkodott, jelezve, most már felőle továbbindulhatnak. Azonban az erős, ámde könnyű anyagból készült páncélja viseletét a már forradó sebek igencsak megnehezítették. A hercegnő egy szót sem szólt és igyekezett egyenesen járni, könnyeden, Sesshoumaru tekintetét mégsem kerülhette el a feszült kifejezés, amit jegyese az arcára öltött. Viszont még néhány nap gyaloglás várt rájuk, amíg otthonukba elérhetnek és végre megpihenhetnek.

Folytatása következik...