Sesshoumaru no Kiba
9. rész: Huncut hajnal

„Nahát, elaludtam volna...?” e gondolat suhant át Kiba fején, ahogy elméje ébredezni kezdett. „Még nem akarok felkelni... olyan jó így...” jegyezte meg magában. Érezte, hogy egy kar gyengéden, ámde határozottan még mindig átöleli a derekát, azonban valamilyen számára ismeretlen oknál fogva ez helyesnek tűnt. És attól, hogy bevallotta magának, milyen kényelmes így, ezúttal nem lett bűntudata.

Nem is tudatosult benne, mit csinál, ahogy megfordult és közelebb bújt a férfihoz. Már épp visszaaludt volna, mikor hallójárataiba egy jellegzetesen nyikorgó hang szűrődött be, mely szobaajtajának nyitódását jelezte. Apró, halk léptek közeledtek. Az ajtóból nem lehetett tisztán látni az ágyban fekvő két alakot, így Kiba nem is lepődött meg azon, ami ezután következett:

– Hercegnő... – Tora már egészen közel volt. – Herc... – torkára forrt a szó és Kiba tudta, ez volt az a pillanat, amikor észrevette őket. Elfojtott sikkantás hallatszott ki tompán a szolgálólányból, aztán szapora léptek távolodtak el, amit végül ajtócsukódás kísért.

Kiba nem bírta ki: fél szemét kinyitotta, és úgy nézte, ahogy Tora távozik az ajtón, egy kicsit még fel is emelkedett, hogy Sesshoumaru válla felett kikukkanthasson, majd nyekkenve visszazuhant ágyára; ismét lehunyva szemét.

– Kiba – szólította meg vőlegénye kellemes, mély hangján.

– Hm...? – nyöszörögte álmosan a hercegnő.

– Éjjel zavart, most meg nem, hogy átkarollak? – értetlenkedett a kutyaszellem. Nem bírt kiigazodni ezen nőn.

– Most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak – hadarta el motyogva a lány. – De ha annyira szeretnéd, megpróbálhatok felébredni és akkor egyúttal megint fel is pofozhatnálak... – magyarázta készségesen, még mindig félálomban Kiba.

– Hn – Sesshoumaru bosszankodva összevonta szemöldökét, mikor meghallotta a lány szavait. „Igazán pimasz lett...” Épp azon gondolkozott, hogyan tegye helyre jegyesét, mikor az ásított egy hatalmasat és még közelebb bújt hozzá, átölelve őt.

Nem mintha nem élvezte volna, de, ahogy kitekintett az ablakon, szomorúan meg kellett állapítania, bizony hamarosan indulniuk kell.

– Kiba...

– Mmm-mm...

„Visszaaludt.” sóhajtott egyet Sesshoumaru. „Akkor már csupán egyetlen megoldás maradt...” gonosz vigyor terült szét arcán, ahogy közelebb hajolt a hercegnőhöz. Megpuszilta Kiba szája szélét, azonban semmi reakciót sem kapott, így lejjebb haladt; először az arcán, majd belecsókolt a nyakába is. Egy halk, elégedett sóhajt hallott, mire büszkén elmosolyodott, és lassan homályba is veszett az ok, ami eredetileg motiválta – hogy felébressze jegyesét.

Miközben kedveskedő csókokkal borította el a hercegnő nyakát, keze már felfedezőútra indult; apránként feltűrve a nő yukatájának alját, simogatva a combját. Kutató mozdulatai lassan felértek Kiba lapockájáig, miközben egyre jobban elveszett a mámoros érzésben, hogy a nő végre az övé lehet. Halványan érezte, ahogy a hercegnő finom kezei lágyan simogatni kezdik mezítelen felsőtestét, azonban ez már nem érdekelte, mikor talált egy érzékeny pontot a nő nyakán, amibe belecsókolva újból egy boldog sóhajt hallott.

Aztán váratlanul megfeszült jegyese teste, a következő pillanatban pedig Sesshoumaru már csak arra emlékezett, hogy egy újabb vöröslő kéznyom virít az arcán, az eddig kellemesen simogató kezek pedig eltaszítják őt.

– Vedd le rólam a mancsaidat! – morogta Kiba, szemeit halványvörös fény keretezte. – Azt mondtad, nem teszel semmit...!

– Valahogy csak fel kellett ébresztenem téged... – válaszolta ártatlan kifejezéssel az arcán Sesshoumaru, védekezőleg hátrébb húzódva. Végre elengedte Kibát, a hercegnő pedig azonnal felpattant és elindult a fürdőszobája felé.

– Persze, mondogasd csak magadnak, hátha még a végén el is hiszed... – motyogta még mindig mérgesen, majd egy nagy lendülettel behúzta maga mögött az ajtót.

– Argh! – egy frusztrált kiáltás szakadt ki belőle, ahogy a fürdővizet kezdte engedni. Végül, egy mérges sóhajjal ledobta magáról hálóruháját és beleült a kellemesen lágy vízbe.

Gyorsan végzett, de gondolatait csak nem tudta elterelni a történtekről. „Az a perverz! Miért nem hagyott békén??? Először éjjel nem hagy aludni, aztán meg reggel...” Kiba fáradtan sóhajtott egyet. „Tutira élvezi, hogy kínozhat.”

Egy pillanatra behunyta szemeit. Mélyen szívta be orrán a levegőt, hogy aztán száján kiengedje azt; próbálva lenyugtatni magát, agya azonban folyamatosan zakatolt. Még néhány ilyen után, mikor már úgy tűnt, végre sikerült, újfajta érzések kezdtek kavarogni benne. Figyelme azokra az eseményekre összpontosult, amik közvetlen azelőtt történtek, hogy felébredt volna...

Szinte még érezte bőrén a kellemesen perzselő csókokat, amiket jegyese lehelt a nyakára... A simogató kezet és a csiklandozó szimatolást, amivel az ő illatát szívta be Sesshoumaru. Felidézte a harcedzett, mégis tökéletes felsőtest érintését, hogy milyen hibátlan és selymes volt a férfi bőre is.

Kiba akkor vette észre, mennyire elkalandozott, mikor megérezte az arcára kiülő mosolyt. Egyik pillanatról a másikra elkomorult. „A francba!” dühösen lépett ki a kádszerűségből és durva mozdulatokkal törölni kezdte magát. „Észre sem vettem, hogy... hogy...” egy pillanatra megállt, keresve a megfelelő szavakat. „Hogy mennyire megbabonázott... Pedig csak pár napja ismerem!” ismét bosszankodva folytatta a szárítkozást, aztán maga köré tekerte a puha, fehér törülközőt és elhúzva az ajtót, belépett a szobájába.

– Te még mindig itt vagy? – villantak szemei élesen, ahogy tekintete a férfire esett.

– Mondtam, hogy nem hagylak magadra – hangzott a válasz, azzal Sesshoumaru bemasírozott Kiba mellett a fürdőbe, hogy megmosakodhasson. Bár nem láthatta, érezte a férfi kaján tekintetét magán, így a hercegnő hátrapördült, azonban már csak a csukott ajtóra mereszthetett szúrós szemeket.

Egy mély sóhaj szakadt ki belőle, de aztán úgy döntött, nem érdemes tovább rágódnia a reggel eseményein; ami megtörtént, megtörtént, azon változtatni már nem lehet. „Szerencse, hogy még idejében észbe kaptam!” hálálkodott magában a nő, azonban... furcsa fintorba torzult az arca, ahogy emlékezett, milyen jóleső érzés töltötte el, mikor a férfi hozzáért.

Végül, gondolataiba merülve besétált a paraván mögé és levette törülközőjét immáron száraz testéről, hogy felöltözhessen az utazóruhájába, amit még az este készített elő magának.

Sesshoumaru még mindig kissé döbbenten meredt a fürdőszoba ajtajára, azután, hogy Kiba behúzta azt maga mögött. Aztán eszébe jutottak a nő utolsó szavai, mielőtt eltűnt a rizspapírral fedett bejárat mögött, és arcára elégedett vigyor ült ki – megtehette, hisz úgyse látta senki. „Ő is élvezte. Ebben biztos vagyok.”

Immáron vidámabban kezdett szedelőzködni; ami annyiból állt, hogy hanyagul magára vetette haoriját, majd leült az ágy szélére és várta, hogy a nő elkészüljön. Még ő is meg akart mosakodni, mielőtt elindulnának. Reggeli előtt szeretett volna kilépni a Kastélyból; Kiba már előző este el is köszönt szüleitől, így semmi sem halaszthatta volna indulásukat, csupán, ha elaludnak – ami jegyese részéről meg is történt; majdnem.

Ismét képtelen volt levakarni arcáról a kaján vigyort, ami kiült rá. Tisztában volt vele, hogy kezdett teljesen belefeledkezni dolgába, és ha nem téríti magához az a pofon, akkor nagyon valószínű, hogy még a menyegző előtt megtörténik az, ami általában csak a nászéjszakán szokott.

E gondolatra viszont mérges lett önmagára. Így nem csupán, hogy elvette volna Kiba becsületét, de a sajátját is megtépázta volna, mindez amiatt, mert nem tudott uralkodni magán. Egy dühös morgás hagyta el halkan ajkait, ahogy belegondolt a következményekbe. Talán jobb is, hogy nem mentek tovább. „Még van időm. Az a pár nap mit számít már...?” kérdezte magától némán a nagyúr, azonban további gondolatmenetét félbeszakította jegyese betoppanása a szobába.

– Te még mindig itt vagy? – a kutyaszellem tisztán kihallotta a nő hangjában a bosszankodást. Kényelmesen felemelkedett ülőhelyéről, azzal Kiba felé sétált.

– Mondtam, hogy nem hagylak magadra – hajolt egy kicsit közelebb hozzá, elhaladva mellette.

Azonban nem bírta ki, még kellett vetnie egy utolsó pillantást jövendőbelije szinte fájdalmasan tökéletes formájára, amit alig fedett a rövid törülköző. De aztán gyorsan behúzta maga mögött az ajtót, mielőtt még Kiba teljesen megfordulhatott volna, hogy kérdőre vonja, azzal nekilátott a mosakodásnak.

Szerencsésen talált egy tiszta törülközőt, amit felhasználhatott, hogy megszárítkozzon, aztán hangtalanul elhúzta a rizspapír födte ajtót és némán belépett jegyesének szobájába. Összehúzta magán haoriját, miközben elindult az ágy felé, ami mellett hagyta páncélzatát, katanáit és egyéb ruházatát. Éppen belebújt fekete csizmájába, mikor halk motoszkálást hallott maga mögött. Óvatosan hátrafordult és látta, hogy Kiba megmozdul a paraván mögött. Tekintete tovasiklott, ahogy vissza akart fordulni, azonban megakadt az életnagyságú tükrön, mely a szoba egyik sarkába volt támasztva és hiába parancsolt magára gondolatban, ne bámuljon, hanem öltözködjön tovább, teste csak nem akart engedelmeskedni neki.

A tükörben félig-meddig látta, hogyan öltözik jegyese, akin már alsóruházata rajta volt és éppen hakamáját húzta fel; így még jócskán sejtetni engedve alakját. Figyelte, ahogy lassan felkerül a haori is és Kiba az obijával kezd el bajlódni, és csak ekkor sikerült elszakítania tekintetét és villámgyorsan folytatni öltözködését.

„Megőrjít ez a nő!” töprengett magában, ahogy felcsatolta vértjét. Aztán szőrmepalástjához nyúlt és eligazgatta azt a jobb vállán. „Megőrjít a tudat, hogy olyan közel van, mégsem lehet még az enyém...!” Sesshoumaru úgy érezte, mintha Kiba szánt szándékkal incselkedne vele minden egyes alkalommal; hisz tudja, amíg nem volt meg az esküvő, addig a férfi nem nyúlhat hozzá, azonban rendre jellempróbáló szituációkba kényszeríti őt – legalábbis a kutyaszellem így gondolta. Hogy jegyese valójában miképp vélekedett erről, sejtelme sem volt.

Fémes csengésre figyelt fel; hegyes fülei pedig megmoccantak ezt hallva. Gyanakodva fordult meg, ahogy jövendőbelije kilépett a paraván mögül, egyik kezében egy kis méretű úti zsákkal, másikat pedig csípőjén nyugtatta. Sesshoumaru arcára ezúttal nem ültek ki érzelmei, szemeiben mégis különös fény csillant, ahogy végignézett a nőn.

Kiba harcosokhoz illő öltözékben volt, még obija sem úgy volt megkötve, mint ahogyan a női ruhákon szokott lenni. Fekete hakamát és sötétkék haorit viselt, melynek ujjai kibővültek a végei felé, akárcsak a férfi sajátja. Egyetlen minta sem volt rajtuk, csupán az övön, a fehér rózsaszirmok. Fekete, női mellvért védte felsőtestét, mely egy valamivel puhább anyagban ért véget, amely a nő hakamájának tetejét fedte. Erős, sima fémcsatok borultak rá Kiba vállaira, ezzel helyén tartva a páncélzatot és minimális védelmet nyújtva ott is.

Sesshoumaru tekintete a nő oldalán lógó egyszerű markolatú katanára esett, majd tovasiklott az övébe tűzött két, míves sai tőrre, végül pedig a fém legyezőn átsuhanva megállapodott Kiba nemes arcán, melyet ezúttal hosszú lófarokba kötött hajának néhány tincse keretezett.

– Ha befejezted a terepszemlét, akár indulhatunk is – lépett hozzá közelebb jegyese, majd feltartotta a kis zsákot Sesshoumaru orra elé. – Ebben van némi élelem, ami elég lesz egy-két napra.

A férfi megfogta a nő kezét és letolta vele az orra elől a zsákocskát, majd biccentett, azzal hátat fordítva jegyesének, elindult az ajtó felé. Elhúzta azt és kiengedte maga előtt Kibát, aki köszönetképpen rámosolygott. Sesshoumaru becsukta maga mögött az ajtót és elindult a nő kíséretében – pillantása el-elkalandozott a formás fenékre, ami előtte ringatózott.

Kiba egy kicsit fellélegzett, mikor végre kiléptek a kastély kertjének kapuján. A szabadság édes illata mámorítóan hatolt be az orrába, akárcsak a virágoké, melyek csiklandozása tüsszentésre késztették.

– Oh... bocsánat – szipogott egyet, s gyorsan megtörölte orrát hakamájából előhalászott zsebkendőjével. – Csak már olyan rég jártam a kastély falain kívül, hogy...

– Hallgass! – szólt rá Sesshoumaru, mire Kiba döbbenten rámeredt, ismételgetve magában a szót, vajon tisztán hallotta-e, mit mondott neki jegyese.

Már éppen nyitotta volna a száját, mikor neszezést hallott maga mögül. Értetlenül meredt apjára, aki éppen feltűnt a kastély kapujában, még a kert túlsó felében, és rohanva megindult feléjük, mérges kifejezéssel az arcán.

– Hát vele meg mi történt...? – értetlenkedett a lány, de szemei csak még jobban elkerekedtek, mikor Sesshoumaru felkapta őt és szellemgömbbé változva villámgyorsan felröppent a levegőbe, messze maguk mögött hagyva a borongós földeket.

Kiba karjait a férfi nyaka köré fonta, úgy kapaszkodott belé, de kérdő tekintete csak nem tűnt el arcáról.

– Mi történt? – bökte ki végül, reménykedve, sikerült összegeznie minden gondolatát e kérdésben.

– Szerintem annak a szolgálólánynak eljárt a szája, Shiwue nagyúrhoz pedig már kicsit másképp jutottak el az információk, mint ahogy kellett volna...

– Oh... – Kiba üres tekintettel meredt maga elé. – De akkor ott maradhattunk volna és elmagy...

– Nem hallgatott volna meg minket, ebben biztos vagyok.

– Hogyhogy? – a nő szemöldöke egy pillanat töredéke alatt összeszaladt.

– Ilyen helyzetben egy taiyoukai nem szokott hallgatni az ép érvekre – felelte, egy sokatmondó pillantást küldve mennyasszonya felé. – Majd megbékél és akkor lehet vele beszélni, de egyelőre nem.

– Pedig semmi sem tört... – Kiba elharapta a mondat végét és bosszankodva pislogott fel a férfire, amint meglátta, hogy annak arcán egy vigyorkezdemény veszi át az uralmat. Finoman megbökte őt egyik karjával, majd halkan mordult egyet, kifejezve ezzel nemtetszését. Hamarosan fáradni kezdett; hiába, tényleg nem bírta magát kialudni az éjjel. Lágyan ráhajtotta fejét Sesshoumaru jobb vállára, párnának használva azt és a szőrmét. Félálomban még meghallotta jegyese hangját:

– Milyen rég?

– Mit milyen rég?

– Milyen rég voltál kint?

– Pár napja... – motyogta Kiba.

– És az hosszú idő? – vonta fel kérdően egyik szemöldökét Sesshoumaru.

– Nekem igen –nyomott el egy ásítást a nő, amint kicsit kényelmesebben elhelyezkedett az erős karokban.

Sesshoumaru lopott egy pillantást Kibára, mikor a nő már elaludt. Maga sem értette, miért, de szívét melegség járta át, ha rátekintett, vagy akárcsak gondolataiba beférkőzött a gyönyörű arc. Olyan ártatlannak és angyalinak tűnt így, a karjaiban pihenve.

Változtatott egy kicsit a fogáson, amint megérezte, hogy az eddig kapaszkodó karok elernyednek és már nem tartják jegyesét. Így folytatták útjukat délig, amikor végre Kiba is felébredt, akkor végre megálltak pihenni és enni. A fák árnyékában élvezték a hűs sötétséget, menekülve a Nap immáron perzselő fénye elől. Egyre erősebben sütött le a világra tányérarcával, ahogy az ifjú youkai-ok mögött egyre jobban gyülekeztek a haragos és féltékeny viharfelhők, melyek igyekeztek a láthatatlanság illúziójában megmaradni.

Kiba és Sesshoumaru még csak nem is sejtették, mi lapul a verőfényes napsütés mögött...

Folytatása következik...