Másnap délre egy nagy, zöld mezőre értek. Letelepedtek, hogy Rin elfogyaszthassa ebédjét és lepihenjen. Jaken morcosan figyelte a kislány minden mozdulatát; neki és Sesshoumarunak nem volt szüksége se halandó étkekre, se ennyi pihenésre. Ahogy Hikarinak sem. Egyre jobban kiütköztek rajta démon mivoltának vonásai. Erősebb és gyorsabb lett az elmúlt napok leforgása alatt; az érzékei is kiélesedtek és lassabban fáradt el, mint annak előtte; valamint az ételt sem kívánta már olyan sokszor; és akkor is mindig valami furcsaságot fogyasztott volna el – szellemhez illően.

Egyszerre kapták fel a fejüket, ahogy megéreztek egy közeledő démoni aurát. Sesshoumaru méltóságteljesen felemelkedett ülőhelyéről és körbepillantott a tisztáson. Sajnos azonban egyelőre meghatározhatatlan volt a forrás.

Aztán minden előjel nélkül zuhogni kezdett az eső a fellegekből, melyek egy pillanat alatt sűrűsödtek össze a fejük felett. Hikari döbbenten állt az események előtt, csak úgy, mint a többiek. Agya képtelen volt felfogni, hogyan lehetséges ez. Kínjában aztán már nevetni kezdett; csengő kacaja végighullámzott a virágos réten, s hamarosan Rin is csatlakozott hozzá. Ez túl abszurd volt, hogy nevetés nélkül ki lehessen bírni – mégis, Sesshoumaru és Jaken egyáltalán nem kacagott.

– De jó újra hallani csengő nevetésedet, drágám... – hallatszott egy mély férfihang, közvetlenül Hikari háta mögött.

A nőnek azonnal elillant a jókedve, s a hideg futott végig a hátán. Aztán, villámgyorsan megpördült, s pár lépést hátrált a titokzatos ismeretlentől.

– Ki... vagy te? – kérdezte döbbenten; az előbb ennek a férfinek az energiáját érezték a közelben.

– Ó... hát már nem is emlékszel rám, drágám...?

– Drágám? – kérdezte értetlenül, s igencsak éles hangsúllyal Hikari.

Az éjfekete hajú férfi elmosolyodott, miközben mélykék tekintete a lányra szegeződött. Biccentett egy aprót.

– Igen. Téged nekem ígértek.

– Mégis kik?! – Hikari kezdett pánikba esni. Nem is ismerte a férfit, de már nem volt szimpatikus neki és ahogy ránézett! Olyan ijesztő volt, habár nem tudta pontosan, miért is. De ahogy jobban belegondolt, valami hasonló volt Yokomata-dono tekintetében is, mikor a lányra pillantott.

– A szüleid – válaszolta nemes egyszerűséggel a férfi, azzal kitárta karjait és közelebb lépett.

Hikari háromszor annyi lépést hátrált, mígnem arra lett figyelmes, hogy Sesshoumaru elé áll. Meglepetten pislogott az őt védelmező kutyadémonra. „Mi folyik itt?!” töprengett magában frusztráltan, hogy az események kikerültek az ő kezéből.

Sesshoumarunak nem tetszett a férfi tekintete, s mikor látta Hikarit hátrálni, már nem tétovázott tovább; közbelépett. Észrevehetetlenül szippantott egyet a levegőből, s még az esőn át is érezte a tenger sós szagát, habár az nem volt a közelükben. Már tudta, hogy egy vízidémonnal van dolguk. Összehúzta szemeit, s eltakarta a mögötte ácsorgó nőt és csapata többi tagját előle.

– Semmi közöd ehhez; állj félre, kutya! – vetette oda Sesshoumarunak az idegen.

Egy meghökkent sóhajt hagyta el Hikari ajkait, s feszülten figyelte, mi lesz erre a válasza nagyurának.

Sesshoumaru szemei egy pillanatra narancsvörös fényben izzottak, majd visszanyerte természetes arany színét. Olyannyira dühös volt, hogy pillantásával szinte átdöfte az előtte álló pöffeszkedő ismeretlent.

– Dehogynem. Hikari a védelmem alatt áll – jelentette ki határozottan a kutyadémon, s még egyet lépett előre.

Erre már az idegen férfinak a szemei is összeszűkültek, s pár percig farkasszemet néztek egymással; Sesshoumaru nyugtázta, hogy az ismeretlen előbb fordította el tekintetét. Csakhogy, arra nem készült fel, hogy a következő pillanatban, mikor meglendíti karját, egy hatalmas villám csap le a közvetlen közelükben.

Egy elfojtott sikkantást hozott felé a szél, s tudta, hogy csak Hikari lehetett az – Rin nem félt a viharoktól. A kutyaszellem erőrántotta a Toukijint, s azzal támadott a vízidémonra, aki felemelte karját, és a villám erőiből formált egy kardot kezében, amivel még épp időben blokkolni tudta Sesshoumaru támadását.

A két egymásnak feszülő erő messzire vetette őket egymástól, s mikor földet értek, elég hely alakult ki közöttük, hogy a nagyúr használja pengéje egy erős támadást:

– Souryuuha! – dübörgött végig hangja, túl az égzengésen és a villámok zaján.

A férfit telibe találta a támadás, de ő csak sejtelmesen mosolygott. Majd meglendítette kardját, s ugyanez a támadás – kombinálva sajátjával – elindult Sesshoumaru felé, akinek már nem volt ideje kitérnie a csapás elől.

– Neeeee! – hallott még egy női hangot sikoltani, mielőtt elnyelte volna őt a fekete mélység.

– Ne... – lehelte Hikari erőtlenül, ahogy térdei megrogytak.

Eddig a pillanatig fel sem fogta, mennyire kötődik a szellemhez. Összeszedte magát és remegő lábakkal odarohant hozzá. Térdelve ért földet mellette, ahogy a nyakához érintette ujjait – azok azonban egy alig észrevehető, halovány pulzust éreztek csupán. A nő visszafojtott egy kétségbeesett szipogást, ahogy meghallotta a közeledő, határozott lépteket.

Szikrázó tekintettel nézett fel a férfira; hiába gyűltek össze a könnyek szeme sarkában, ő nem engedte kicsordulni őket. Remegő térdekkel feltápászkodott és egy-két mély levegővétel után már határozottan állt Sesshoumaru mozdulatlan teste felett.

A támadás eszébe juttatott mindent... a szülei ugyanettől a villámpengétől haltak meg, a szeme láttára. Ő akkor használva csöppnyi kis erejét, sikeresen elmenekült, de az emlékek súlya nagyon nyomta kis, gyermeki szívét. Hamarosan már csak fehér foltok maradtak szüleiről és korábbi életéről, ahogy faluról falura kóborolt, földönfutóként – és tolvajként. Míg végül a fogadós meg nem sajnálta és be nem fogadta.

Testumaru akkoriban még nem ivott és nagyon jó kedélyű, kedves ember volt. Hikari azt hitte, végre nyugtot lel. De nem így lett. Az évek folyamán egyre többet ivott nevelőapja, főleg, miután meghalt a felesége. Azóta már a kocsma, illetve a fogadó sem ment olyan jól. Mindenki érezte, hogy Tetsumaru megváltozott. A vendégek köre is kicserélődött, annak rendje és módja szerint... és ennek legkevésbé a kicsi Hikari örült.

– Te átkozott! – sziszegte fogai közt a nő, ahogy a férfi megállt tőlük két lépésnyire. – Komaru, ezt megkeserülöd...!

– Oh... szóval, mégis emlékszel, drágám?

– Oh, hogyne koi... – felelte összeszűkült szemekkel, gúnyos hangnemben a kérdezett.

Komaru... neki ígérték oda őt, még gyermekkorában... aztán a családja meghalt, amit egy szerencsétlen balesetnek hittek, Hikari pedig eltűnt. Valójában azonban ez a férfi volt az – igaz, akkor még csak egy nagyravágyó, hataloméhes és ambiciózus tinédzser –, aki árvává változtatta őt és tönkretette az életét.

Hikariban tombolt a düh. Miatta félt a villámoktól. Miatta hagyták el őt a szülei... Miatta történt minden... és miatta... miatta kellett meghalnia annak a férfinak, akiben egész élete során meg tudott bízni... már nem hallotta Sesshoumaru szívdobogását. Egy apró, néma könnycsepp gördült le a lány hófehér arcán.

Lehunyta szemét, hogy könnyebben megidézhesse fegyverét, s mikor kinyitotta, gyilkos tekintettel meredt Komarura. Bal kezében pedig már ott volt a lándzsa, mely vízből és jégből állt. Hikari szemeit enyhe világoskék szín derengte körbe, ahogy maga elé fordította fegyverét.

– Áh, szóval a nehezebb utat választod... ám legyen! – emelte fel Komaru is a kardját, a nőre szegezve. – De tudd, semmi esélyed ellenem, hisz nem is tudsz harcolni!

– Hn... azt majd meglátjuk! – felelte erre Hikari és a csata elkezdődött.

A nő minden dühét, csalódottságát és keserűségét beleadta támadásába. Tudta, hogy Komaru igazat beszélt. Jobbára ösztöneire hagyatkozva forgatta lándzsáját, de ez és nemrég szerzett plusz gyorsasága mit sem értek egy harcedzett férfi ellen. Egyetlen lehetősége maradt így: hogy egy, mindent elsöprő támadással végezzen vele. Akkor talán lehet esélye... és Rinnek és Jakennek is elmenekülni.

Arrébb ugrott a következő csapás elől, s egy pillanatra kihagyott az agya, ahogy eszébe jutott Sesshoumaru élettelen teste a nedves, esőáztatta füvön. Még egy könnycsepp gördült le az orcáján, de a mennyekből alázubogó víz ezt is elnyelte; csak úgy, mint az előbbit. „Sesshoumaru...”

Felsikoltott, mikor éles fájdalmat érzett fegyverét tartó karjában. A lándzsát elejtette, másik kezével pedig lefogta a sérülést, úgy nézett hitetlenkedve Komarura. A férfi felemelte villámpengéjét, s megszemlélte a róla lassan csöpögő vért, melyet átjárt a kard elektromossága. Apró szikrák pattantak ki minduntalan, ahol a két anyag találkozott egymással.

– Figyelmeztettelek, Hikari... de te nem hallgattál rám – kezdte a férfi, aztán fegyverét egy kicsit lejjebb engedte, veséig hatoló tekintetét pedig a nőre emelte. – Most már késő; döntöttem. Látom rajtad, hogy szívesebben mennél a kutyád után!

Dühösen meglendítette kardját, mire abból egy hatalmas villámgömb indult meg Hikari felé; aki tehetetlenül nézte. Tudta, nem elég gyors, hogy kitérjen előle, ráadásul Sesshoumaru teste is mögötte volt, s – ha mást nem is – azt mindenképpen épségben akarta tudni. Remegve hunyta le szemeit, de mikor érezte, már közel van a csapás, újból kinyitotta őket.

Nem fog meghunyászkodva, szánalmas halált halni; nem, farkasszemet néz vele! Felemelte fejét, s büszkén várta a végzetes csapást.

Sesshoumaru szemei hirtelen kipattantak, ahogy a Tenseiga visszahozta őt az életbe – ez már nem az első alkalom volt. Valami furcsa érzése volt, egy kicsit szédült is. Aztán, miközben ülő helyzetbe tornázta magát, végre rájött: egy nagy támadást érzett a levegőben, ettől bizsergett minden porcikája – nem a halál élményétől.

Oldalra fordította a fejét, s elkerekedtek a szemei. Hikari ott állt, a testét védelmezve, s egy hatalmas gömb, melyben villámok cikáztak szüntelen, feléje tartott. A kutyadémon azonnal talpra ugrott, s odarohant a lányhoz. De arra már neki sem maradt ideje, hogy elsiessen onnan vele, így előhúzta apjától örökölt kardját, s maguk elé tartotta azt, miközben Hikarit eltakarta.

Lelki szemei előtt emlékek tódultak bele elméjébe...

**

– Ha azt mondom, hogy nem adom oda neked... Megölnéd a saját apád?

A beszélgetés több száz éve játszódott le; mégis, mintha csak előző nap történt volna. Tisztán hallotta édesapja hangját.

A telihold fenségesen magasodott a hófödte földek fölé, ahol a két szellem állt, a heves téli viharban.

– Annyira kívánod a hatalmat? – szólalt meg újból Inutaishou. – Miért keresed a hatalmat?

– Végig kell járnom a hódítás ösvényét... A hatalom azért kell, hogy végigmenjek az ösvényen – hallotta fiatalabb önmaga hangját.

– Hódítás, heh? – kérdezett vissza az apja, különös hangsúllyal, majd egy váratlan kérdést tett föl:

– Sesshoumaru, van valami, amit meg akarsz védeni?

– Valamit megvédeni? – visszhangozta a fiatal kutyadémon. – Nincs szükségem arra, hogy... ilyesmire törekedjek – saját szavai keményen koppantak a puha, szállingózó hópihéken.

**

– Megvédeni... – suttogta halkan a férfi, visszatérve a valóságba, ahogy elhalványult előtte Inutaishou egyre távolodó, kutyaszellem alakja.

Ebben a pillanatban a nagy csapás elérte őket, Sesshoumaru pedig gondolatban fohászkodott a Tensaigához, hogy legalább Hikari életét mentse meg. „Apám... most kiderül, igazad volt-e...” ez volt az utolsó dolog, ami átsuhant a fején, mielőtt megérezte volna a támadás hatását.

Két kézzel fogta kardját, s igyekezett ellenállni a csapásnak, vagy legalább eltéríteni azt. A nagy villámgömb azonban egyre csak tolta őket hátra. Mikor már úgy érezte, mindjárt feladja, megérzett karjain két kisebb, női kart, ahogy összefonódik az övével, s kezeire teszi tenyereit, majd pedig hozzáad erejéből, hogy nagyobb esélyük legyen.

A villámgömb lelassult, majd pedig fájdalmasan apró mozdulatokkal megfordult és kilőtt – egyenesen a forrása felé. Komaru már nem kerülhette el a végzetes csapást. Pillanatokon belül felemésztette a lángoló tűz- és villámfolyam, csupán két, megfeketedett talpnyom árulkodott arról, az imént még állt ott valaki.

Hikari megremegett a látványtól, de behunyta szemét, hogy kiürítse fejéből a rémisztő képeket. Aztán eszébe jutott valami, s egy kicsit hátrébb lépett a kutyaszellemtől, aki végre eltette kardját, és most feléje fordult. Sesshoumaru teste még mindig megviselt volt a harctól, s hogy ilyen hamar kellett egy csatába bocsátkoznia azután, hogy a Tenseiga visszahozta őt az életbe. Még nem tudott rendesen regenerálódni, így nem volt csoda, hogy térdei megrogytak – ezért inkább a leülés mellett döntött.

A nő kíváncsian és hitetlenkedve nézett rá, majd leguggolt mellé – de mikor megremegett az ő lába is, inkább mellé ült – és mélyen azokba a gyönyörű aranyszín szemekbe nézett.

– Mi... történt? – bökte ki nagy nehezen.

A kutyadémon sóhajtott, s röviden elmesélte a Gyógyító Kard történetét, miközben Hikari figyelmesen hallgatta őt. Alig ért beszámolója végére a férfi, mikor ő a nyakába vetette magát, beléfojtva az utolsó szavakat.

– Sesshoumaru... annyira aggódtam... érted! – szipogta a nő, szorosan megölelve a kutyaszellemet. Még csak fel se tűnt neki, hogy nem szólította a címén őt; túl nagy volt a megkönnyebbülése, hogy ezt észrevegye.

A férfi egy pillanatig ledermedve ült, olyan váratlanul érte ez a reakció. De aztán, lassan körbefonta karjait Hikari háta mögött és már nem tudta elfojtani apró mosolyát. Beletemette arcát a lány dús, sötétlila hajtengerébe, s mélyen beszippantotta bódító illatát. Így ültek ott egy teljes percig, mozdulatlanul, egymás karjaiban.

Aztán a nő tért előbb magához és zavartan elhúzódott Sesshoumarutól, elfordítva lángoló orcáját. A kutyadémon azonban nem hagyta ennyiben; ujját a lány álla alá tette és visszafordította maga felé a szép arcot. Egy hosszú pillanatig még mélyen a szemébe nézett, s a két aranyszín tekintet ismét összekapcsolódott, ahogy a világ lassan megállt körülöttük...

Sesshoumaru közelebb hajolt és először egy lágy csókot nyomott a lány szájára, majd, miután nem kapott semmilyen reakciót, még egyszer megízelte a selymes ajkakat. Ezúttal Hikari magához tért már, s lassan behunyta szemeit, kiélvezte minden pillanatot. Csak akkor távolodtak el egymástól, mikor már elfogyott a levegőjük, de a férfi továbbra is átkarolta őt.

Percekig csak némán nézték egymást, aztán a lány ismét elfordította tekintetét – nagyon elpirult, s egy boldog vigyor is ott tükröződött az arcán. Sesshoumaru felemelte egyik kezét, s ujjával végigsimított a lány orcáján.

– Te sírtál – jelentette ki halkan.

A nő arca egyből komolyra váltott, s eltűnt róla minden pír, ahogy visszafordult a kutyadémon felé.

– Miért...?

– Mert... – torkán akadt a szó. Vajon megérzéseire hagyhatja magát ez egyszer és megbízhat Sesshoumaruban...? De, ahogy a szemeibe nézett, minden kétsége elszállt, s egy fáradt mosollyal válaszolt neki:

– Mert féltem... hogy nem látlak többé... hogy valami... bajod esik – elcsuklott a hangja, ahogy lelki szemei előtt felvillantak a férfi élettelen testének emlékképei.

– Nem ez volt az első, hogy... a könnyeid hullottak értem... – mondta csendesen Sesshoumaru, hitetlenkedve.

Hikari lágyan elmosolyodott és a démon szemébe nézett, gyengéden megérintve az arcát.

– Arigatou.

– Mit? – pislogott a férfi.

– Mindent köszönök – válaszolta a nő, miközben betűrt egy tincset Sesshoumaru hegyes füle mögé. Aztán mosolyogva visszapillantott rá.

– Hikari...

„Most már tudom, apám, mire gondoltál akkor éjjel... Már van mit megvédenem.” A nagyurat gondolataiból a karjára csimpaszkodó Rin rángatta ki.

– Sesshoumaru nagyúr! Úgy örülök, hogy jól vagy! – szipogta a kislány boldogan, belefúrva arcát a démon haori-ujjába.

A férfi lepillantott a pöttöm lányra és megsimogatta a feje búbját. Rin meglepetten pislogott fel rá – ilyen még sosem történt azelőtt –, aztán elvigyorodott és még jobban átölelte pótapukáját. Nem, már nem is így gondolt rá – azok után, amin keresztülmentek, egy igazi családdá kovácsolódtak össze.

Sesshoumaru, az apukája, Hikari, az anyukája és Jaken... ő pedig a mogorva báty-pótlék, akit imádott idegesíteni a maga kislányos módján.

Hikari is belekarolt a férfi másik karjába és boldogan nézett fel rá. A kutyadémon egy pillanatig még üres tekintettel pillantott a nő csillogó szemeibe, de aztán az ő ajkain is megjelent egy apró, alig észrevehető mosoly.

„Miért kell a hatalom?” kérdezte magától Sesshoumaru, újra felidézve utolsó beszélgetését apjával, miközben elindultak a friss, nyári illatoktól hemzsegő, zöldellő földeken. „És van-e, kit megvédhetek?” végignézett a körülötte lévőkön. „Azt hiszem, már értelek, apám...”

Vége