Nyugat Nagyasszonya

Rinnel először a szobájában rajzolgattunk, s közben megtanítottam egy-két egyszerűbb kanjira is, aminek nagyon örült; aztán a délután többi részét pedig kint töltöttük a szabadban. A kastélyt több kert is körülvette; ezek közül megmutatta a kedvenc helyét, ami tele volt szebbnél-szebb virágokkal.

Kaptam tőle egy virágkoszorút és egy szép csokrot is – ez volt a legtarkább, amit valaha is láttam, de nagyon tetszett! –, én pedig egy hosszú nyaklánccal és két színes karkötővel ajándékoztam meg őt.

– Gyere Rin, tegyük vízbe a csokrot! Olyan szép, nem szeretném, ha elhervadnának! – tápászkodtam föl.

– Rendben van, onee-san! – gyorsan talpon volt és együtt indultunk visszafelé.

– Aki később ér oda, annak rajzolnia kell valamit, amit a másik talál ki! – vihogott és előrelendült.

Én picit lemaradva követtem; egyrészt igencsak nehezemre esett mozogni a többrétegű kimonóban, másrészt pedig miért is ne engedjem, hogy ő nyerjen...? Egy kis sikerélmény senkinek sem árthat! Ugye...?

Nem is sejtettem, talán jobb lett volna, ha fürgébben szedem a lábam és nem én maradok másodiknak...

Nevetve futottunk a kapuig, ahol Rin diadalittas vigyorral köszöntött engem.

– Én nyertem!

– Ügyes vagy Rin – dicsértem meg, kicsit túljátszva a kifulladást. – Nagyon gyors vagy! – hitetlenkedve megráztam a fejem, mire ő felnevetett és kézen fogott:

– Gyere, keressünk egy vázát! Tudom is, kitől kérjünk!

– Várj Rin! Ne olyan gyorsan! – ki hitte volna, hogy ennyi erő van benne! Úgy éreztem, mindjárt tőből kiszakítja a karomat...!

Szerencsémre eleget tett kérésemnek és lelassított.

– Mizuka? Merre vagy...? – kiáltozta Rin, mire én hallhatatlanul felszisszentem.

Ha emlékezetem nem csal, pont ezen a folyosón van Akina szobája is...

– Te vagy az, Mizuka? – kérdezte a kislány, mikor egy idősebb szolgáló jött velünk szembe. Sötét haj, sötét szemek: tipikus japán asszony. Csak az aurája nem stimmelt. Más volt, mint egy halandóé, mégsem láttam benne semmi démonit...

– Igen, kicsi Rin – mosolygott rá. – Mit szeretnél?

– Kaphatunk egy vázát, hogy Kohana-sannal vízbe tegyük a virágokat?

Láttam, hogy egy pillanatra bennakadt a levegője, amint meghallotta a nevemet. Aztán rám nézett és egy picikét meghajolt. De a rosszalló tekintetet egyszerűen képtelen volt elrejteni. „Mi van itt mindenkivel? Egyszer Akina, másszor... Mizuka vagy ki... és az összes szolgáló is ellenségeskedik, habár nem nyíltan.” összeszaladt a szemöldököm, ahogy próbáltam megfejteni e rejtélyt. Aztán leesett a rizspapírtantusz.

„Ó, remek... mindenki azt hiszi, hogy tényleg eljegyzett engem Sesshoumaru...” csendben megforgattam a szemeimet, ahogy Rinnel követtük az asszonyt, kezemben a nagy virágcsokorral.

Folyosó folyosót követett, s hamarosan egy kis szoba elé értünk, ahová Mizuka berohant, majd egy csinos kis vázával a kezében jött vissza.

– Arigatou, Mizuka-san! – vette át vidáman Rin.

– Köszönjük, ez pont jó lesz! – mosolyogtam, ahogy végigmértem a vázát.

Az asszony morcosan biccentett, azzal elvonult a dolgára. Én megvontam a vállam. „Biztos bal lábbal kelt föl.”

– Gyere Rin – szólítottam meg, azzal elindultam. Majd eszembe jutott valami, mire megtorpantam. – Eh... tudod, merre kell mennünk, Rin-chan?

Kuncogva elém lépett és vezetni kezdett, én pedig kissé vöröslő arccal követtem őt. De mit tehetnék, ha egyszer ilyen nagy ez a kastély!

Végre-valahára megérkeztünk Sesshoumaruval közös szobánkba, ahol átadtam Rinnek megőrzésre a csokrot, amíg én megtöltöttem vízzel a vázát a fürdőhelyiségben. Aztán visszamentem a hálóba és körbetekintettem, alkalmas helyet keresve a bokrétának. Végül a kislány javaslatára az egyik ablak mellett álló asztal belső sarkára pakoltam le a vázát, aztán pedig elrendeztem bennük a virágokat.

– Köszönöm, Rin – mosolyogtam rá. – Na és...

– Te mit keresel itt? – szakított félbe egy hang, amit a legkevésbé sem akartam hallani.

Lassan felé fordultam és kimérten megkérdeztem:

– Ugyanezt kérdezhetném tőled is, Akina – feleltem szenvtelenül. Ha már nem adja meg nekem a tiszteletet, hát tőlem sem fog semmilyet sem kapni!

– Itt most nem ez a lényeg! El fogom mondani apámnak, hogy Sesshoumaru szobájában voltál! Sőt, ha ez az ő fülébe is eljut...

– Mondjad csak – vetettem oda félvállról, azzal visszafordultam Rinhez. – Szóval, arra gondoltam, hogy...

– Hé! Ne merészelj nekem hátat fordítani, ha hozzád beszélek! – rikácsolt a démonlány hangja. – Még nem fejeztem be!

Méltóságteljesen felemelkedtem és keményen rápillantottam:

– De én már igen. És most távozz innen! – emelkedett fel figyelmeztetően kezem, mire úgy éreztem, ujjbegyeim bizseregni kezdenek.

Egy meghökkent Akinát láttam, aki kissé ijedten pislogott rám. Én értetlenkedve tekintettem rá, de aztán lenyugodtam, s igyekeztem továbbra is határozott arckifejezést ölteni. A démon megrázta a fejét, mintha egy rossz emlékképet akarna elhessegetni, s amikor legközelebb rám nézett, már nyomát sem láttam előbbi zavarának.

– Jól van, te akartad – emelte föl az orrát, azzal távozott.

Mikor már úgy sejtettem, hallótávolságon kívülre ért, kiszakadt belőlem benntartott levegőm:

– Na végre...

Leengedtem a kezem és hirtelen nagyon kimerültnek éreztem magam. Aztán fáradtan Rinre mosolyogtam, aki döbbenten nézett rám. „Na, most már aztán tényleg kezdek megijedni!”

– Mi baj, Rin? – kérdeztem, ahogy lehervadt arcomról a mosoly.

Megrázta a fejét.

– Olyan volt... olyan voltál Kohana, mintha egy pillanatra a szemed...

– Mi volt a szememmel? – kérdeztem értetlenkedve. „Mi történt, hogy ennyire megijedt Rin?! Talán... talán én voltam az oka...?”

– Mintha teljesen fekete lett volna! Olyan, mint a szembogarad! Még a szemed fehérje is koromfekete volt!

– Nyugodj meg Rin, biztos csak képzelődtél.

– De én nem...

– Akkor a fényviszonyok.

– De...

– Rin – kezdtem bele, ahogy letérdeltem elé. – Nem tudom, mi történt, de nem akartalak megijeszteni... megbocsátasz?

Elgondolkozott:

– Miért kéne, ha nem akartál bántani?

Elmosolyodtam és lágyan átöleltem.

– Imouto, megígéred, hogy ez köztünk marad?

– Persze, onee-san! – bólogatott hevesen.

Kis idő után kibontakoztam az ölelésből és feltápászkodtam. Hirtelen megszédültem kicsit. „Ennyire kimerült lennék?” megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek.

– Rin, fáradtnak érzem magam... nem baj, ha egy kicsit pihenek?

– Dehogy! Majd megkeresem addig Jaken-samát! – ölelt át kis karjaival, azzal eliramodott az ajtó felé, de még visszatekintett, mielőtt kilépett volna rajta:

– Köszönöm, Kohana!

– Mit? – pillantottam fel meglepve.

– Hogy játszottál velem! – mosolygott rám.

Visszavigyorogtam rá és kacsintottam egyet, mire elnevette magát és elszaladt. Én utána lépkedtem és behúztam az ajtót. Hirtelen tényleg nagyon kimerültnek éreztem magamat. „Mi van velem?” töprengtem, miközben az ágy felé botorkáltam. Nem törődtem vele, úrinős vagy sem, egyszerűen ledobtam magam rá, úgy, ahogy voltam. Úgyse járkál be senki napközben, igaz...?

Mielőtt elaludtam volna, utolsó gondolataim akörül mozogtak, amit Rin mondott nekem.

„Hogy értette, hogy fekete volt az egész szemem...? Szegény, nem csoda, ha megrémült.” aztán valami más is belefurakodott elmémbe: „Talán... lehetséges volna, hogy Akina is emiatt visszakozott mégis...?”

– Kohana! – hallottam újból Sesshoumaru hangját az álmomban.

– De akkor mi vagyok? – motyogtam alig kivehetően.

Csend következett.

– Ébredj már fel! – szólalt meg újból a kutyaszellem, s éreztem, hogy valaki finoman rázogat a vállamnál fogva.

– Mrrrmmm... – nyűgösen kinyitottam a szemem; még mindig álomittas tekintettel.

– Na végre – sóhajtott, azzal felemelkedett mellőlem. – Már csak ránk várnak.

– Kik? – ültem fel, még mindig kissé dezorientálva. Álmosan körbepislogtam a szobában, azonban egy ásítást képtelen voltam elnyomni.

– Namaru és Akina, ki más? – fordult felém élesen, de azt hiszem, meggondolhatta magát a letolásomat illetően, mikor meglátta kábult ábrázatomat.

– Menj, frissítsd fel magad és akkor lemehetünk.

– Nem vagyok éhes... – motyogtam.

– Most nem fontos.

„Ja, persze, hivatalos ügyek, mi? Protokoll... a középkori Japánban.” mormogtam magamban, ahogy elbotorkáltam a fürdőig. Egy gyors mosakodás tényleg nem ártott: végre éberebbnek éreztem magam, viszont az ásításokat még mindig kénytelen voltam legyűrni.

Amint kiléptem, egy hajkefe szállt felém, mire én röptében elkaptam, aztán elkezdtem fésülni a hajamat. Nem kellett kétszer mondani, sejtettem, mennyire kócos lehetek. Mikor végre a tükör elé érkeztem, végeztem is és letettem; majd megfordultam, s oda néztem, ahol Sesshoumaru várakozott, az ajtófélfának dőlve.

Arcáról tökéletesen le tudtam olvasni, mit gondolt: „Na végre!”

Kinyújtotta karját, én pedig elfogadtam, azzal elindultunk lefelé, az étkezőbe. A csend kissé feszélyezett.

– Na és... miről beszélgettetek? – érdeklődtem kíváncsian.

– Miért érdekel? – vettem felém egy gyanakvó pillantást, mire én egy bosszankodóval ajándékoztam meg.

– Semmi – elfordultam tőle durcásan. „Most meg miért olyan morcos?”

Az út további része azonban már valóban némán telt el.

A feszült légkör vacsora alatt sem hagyott alább, hát még utána! Akina az étkezés alatt egy szót sem szólt, ahogy én sem; hagytuk, hadd beszéljenek a férfiak. Viszont az evés után mindannyian letelepedtünk Sesshoumaru dolgozószobájában, ahol már vártam a pillanatot, mikor hozza fel délutáni találkánkat a kutyadémon szobájában... persze, Akinának fogalma sem volt róla, hogy azon a szobán említett személy velem osztozkodik jelenleg, hogy fenntartsa az illúziót, miszerint én a jegyese vagyok.

Amíg elfoglalták a helyüket, gyors terepszemlét tartottam könyvek terén, s elégedve vettem tudomásul, Akina távolabb ült, ami azt jelentette, nekem sem kell belefolynom nagyon a beszélgetésbe, így csendesen olvasgathatok – ha már aludni nem hagynak...

Valójában az első kezembe kerülő könyvet lekaptam a polcról, mielőtt még bárki kérdőre vonhatott volna. Az egyik hátrébb eső hatalmas párnára telepedtem le, ahol a gyertyák fényének segítségével könnyedén láthattam a jeleket. Meglepve döbbentem rá, miután elolvastam a címet és a rövid bevezetőt, hogy pont az a könyv került a kezembe, ami elmesélte Sesshoumaru és családjának történetét; ők voltak azok, akik generációk óta uralták Nihon ezen részét. És kellemeset csalódtam, miután a tartalomjegyzékben kikerestem az engem érdeklő személyt: a könyvben pár kép is volt, valamint elbeszélés-szerűen mesélte el a történteket, nem úgy, mint valami száraz dokumentumfilm...

Eléggé belemerülhettem az olvasásba – már éppen a végénél jártam a Sesshoumaruról szóló résznek –, mert biztos, hogy nem előszörre szólított Akina, mire felfigyeltem rá.

– Hai? – pislogtam ártatlanul.

– Te... tudsz olvasni? – kérdezte gyanakodva.

– Persze, miért ne tudnék? – elharaptam a mondatom végét. „Ez itt a középkori Japán... nem mindennapos, hogy valaki olvasni tudjon... pláne nem egy nő! És pláne egy kanjikkal teli szöveget! Hát, még, ha halandó is! No, sebaj, annyira szörnyű következményekkel nem járhat a dolog...”

– A-akarom mondani igen, a szüleim tanítottak meg rá – ez igaz is volt, már iskolakezdés előtt foglalkoztak ezzel. Nem mintha túlzottan lelkesedtem volna a dologért akkoriban...

A démonlány meglepve nézett rám, de aztán gonosz mosoly csillant a szemében.

– Ugyan már! Egy halandó nő tudjon olvasni? Ráadásul pont a szüleitől? – kritikusan végigmért pillantásával. – Egyáltalán nem úgy nézel ki, mintha valamelyik daimyou rokona lennél, a pazar ruháid ellenére...

– Akina-chan, ezt éppenséggel én is mondhatnám rólad.

„Hehe... rossz személlyel kezdtél ki ezúttal!” vigyorogtam magamban, ám kívülről nem látszottak meg gondolataim... na jó, talán az, hogy egész jól szórakozom; éreztem, hogy a szemem élénken megcsillan.

– Hogy merészeled! – emelte fel a hangját, mire a két férfi beszélgetése abbamaradt és kissé bosszankodva tekintettek felénk. – Főleg azok után, hogy rajtakaptalak délután.

– Mégis micsodán, lányom? – kérdezte élesen Namaru-sama.

– Sesshoumaru szobájában volt! – mutatott rám.

„Látszik, hogy itt nem volt óvoda...” gondoltam, ahogy meg-megrándult szemöldököm, s próbáltam türtőztetni magam, ne hordjam le mindenfélének a kis fruskát. Lehet, hogy démon és lehet, hogy több száz éves, de emberi szemmel pár évvel fiatalabbnak tűnt nálam.

– Nem értem, miért baj ez – válaszoltam lassan, kimértem.

– Mi az, hogy nem érted? – csattant fel, s most már állva tekintett le rám, csípőre tett kézzel. Aztán drámaian felsóhajtott, s mártírkodva a plafonra emelte tekintetét, sajnálkozó kifejezéssel az arcán. – Hát persze... hisz csak halandó! Hogyan is foghatná fel, hogy...

– Na idefigyelj, te... – nem fejezhettem be, hiába pattantam föl mérgesen, mert Sesshoumaru közbevágott, látva, bármelyik pillanatban képes lennék kikaparni a Déli Területek lányának szemét.

– Elég, Kohana – emelkedett föl lassan, mire én csak rávetettem szikrázó tekintetemet. Úgy tűnt, ezzel nem tudom meggyőzni, így csendben maradtam, azonban pillantásom egyértelművé tette számára, hogy vagy megvéd, ha már beszélni nem hagy, vagy pedig búcsút mondhat a drágalátos színjátékának. Mindketten tudtuk, hogy utóbbit nem engedheti. Így csak remélni mertem, hogy megkapta üzenetemet.

– Akina kisasszony – szólította meg a lányt, aki sóhajtozva felé fordult, túldramatizálva szenvedését.

Éreztem, ahogy megint megrándul párszor egyik szemöldököm. Kezdett már nagyon elegem lenni belőle!

– Kohanának minden joga megvolt ott tartózkodni – látszott, hogy a csajszi közbe akar vágni, de Sesshoumaru nem engedte neki –; így nagyra értékelném, ha bocsánatot kérne a jegyesemtől.

Csend. Komolyan azt hittem, ha egy légy zizegett volna bent, az is megfagyott volna a hirtelen légkörváltozásra, ami a dolgozószobában végbement. Nagyon nehezemre esett egy önelégült vigyort elfojtanom, ahogy a lány arcára néztem. Ha máshogy nem is, de a tekintetemen keresztül éreztettem vele, mit érzek e pillanatban – azonban ügyeltem rá, hogy a másik két démon ne lássa; ha Akina így akar játszani, hát én is úgy fogok...

– Lányom – dörrent élesen Namaru-sama hangja, mire a yasha odapillantott.

– Hai, otou-sama?

– Kérj bocsánatot Sesshoumaru-san jegyesétől – utasította közömbös hangon.

Összeszaladt a szemöldököm egy röpke pillanatra. Hát nem azt akarja, hogy az ő lányát vegye el Sesshoumaru? Akkor meg miért nem dühöng vagy valami...? Nagyon gyanús volt nekem a higgadtsága. „Az talán még veszélyesebb is...”

Várakozóan pillantottam Akinára.

– Gomennasai, Kohana-san – biggyesztette még oda a kis címet is nevem mögé.

Magamban eszeveszetten kacagtam, azonban úgy tettem, mintha mélyen megsértett volna letámadása. Szenvedően a szívemre szorítottam kezem és elkaptam tekintetem egy pillanatra, majd, mikor visszanéztem rá, egy álmosolyt villantottam fel, ügyelve arra, hogy látszódjon a szomorúság is arcomon:

– Ugyan már, semmi baj, Akina-chan – tudtam, hogy utálja, mikor így nevezem, ezért csak még nagyobb élvezettel töltött el a dolog. – Nekem nem kellett volna így túlreagálnom...

Aztán sóhajtva Sesshoumaru felé fordultam:

– Elfáradtam; elmehetnék?

Ő csak biccentett – és hiába próbálkoztam, képtelen voltam bármit is kiolvasni tekintetéből. Ezúttal el kellett nyomnom csalódott sóhajtásomat. Egy apró mosollyal bólintottam, aztán – még mindig a könyvvel a kezemben – kivonultam a dolgozószobából; ahogy elhaladtam Akina mellett, egy gonosz vigyort felvillantottam. Elégedetten nyugtáztam megdöbbenését, amint rájött, hogy csak megjátszottam a sértődöttet.

– Oyasuminasai – hajoltam meg kicsit az ajtóban, azzal kiléptem és behúztam magam mögött.

Vigyorogva masíroztam fel a szobánkba, ahol aztán gyorsan megmosakodtam és átöltöztem egy yukatába, majd pedig belebújtam a paplan alá. Magam mögött tornyot építettem párnákból és nekidőltem, hogy még elolvassam a maradékot a könyvben Sesshoumaruról.

Még nem volt befejezve teljesen, de nem is vártam mást, hiszen ő még csak most fogja elnyeri örökségét, ha minden igaz. Aztán, miután a délutáni álmosságnak már nyoma sem volt, eldöntöttem, visszafelé fogok tartani a könyvben. Tehát, következett Inutaishou, Sesshoumaru édesapja.

Már a felénél tarthattam a vaskos kötetnek, mikor elkezdtem egyre nagyobbakat ásítozni. Végül aztán becsuktam a könyvet és lepakoltam egy asztalkára, ami az ágy mellett állt. Már hajoltam előre, hogy elfújjam a gyertyát, mikor elhúzódott az ajtó, én pedig odapillantottam. „Jegyesem” állt ott, de nem sokáig, mert aztán elvonult a fürdőhelyiségbe. Én vállat vontam, azzal elfújtam a gyertyát – egy másik még úgyis ott volt az ő oldalán, az elég fényt hagyott neki. Végre szétszedtem a párnatornyot mögülem, hogy elkészülhessek az alváshoz.

Sesshoumaru némi motoszkálás után visszatért, aztán a szekrény felé vette az irányt. Én tekintetemmel végig követtem, azonban, mikor megfordulni látszott, gyorsan kipillantottam a holdfényes éjszakába.

Ruhák suhogását hallottam, ám csak a keskeny holdsarlót láttam fényleni az éjszakai homályban. Aztán éreztem, ahogy a nagyúr körbesétált és az ágy másik felében pakolni kezd. Összeráncoltam homlokomat és lassan megfordultam:

– Mit csinálsz...? – álmosan csengett hangom, pedig azt hittem, sokkal éberebb vagyok.

Ő felpillantott rám, de aztán csak folytatta. Levette a párnát.

– Megágyazok.

Felvontam egyik szemöldököm; nem tudtam, mire céloz. Aztán, mikor végre elrendezkedett, elfújta a gyertyát és eltűnt az ágy mellett.

– Hm?

Kíváncsiskodva húzódtam oda és fentről tekintettem a lent pihenő alakra.

– Ott fogsz aludni? – érdeklődtem.

Egy morranás volt a válasz. Ezek szerint igen.

– Na de... nem kényelmetlen ott? Nem túl...

– Gondoltam, mindkettőnknek jobb így – szólt végre hozzám, azzal az oldalára fordult, a hátát mutatva nekem.

Én még egy hosszú pillanatig néztem őt, aztán sóhajtva visszabuktam az ágy tetejére és odaaraszoltam a másik oldalra.

– Jó éjszakát... – suttogtam bele a csendbe.

Én is alig hallottam, ezért sem voltam benne biztos, hogy eljutott Sesshoumaruig a hangom, azonban mindenképpen el akartam ezt neki mondani, ha nem is figyel.

Már csak egy röpke pillanatra voltam az álomvilágtól, mikor meghallottam, ahogy kellemesen mély hangján elmotyogja:

– Jó éjt, Kohana.

Éreztem, ahogy elmosolyodok. Boldogan sóhajtottam egyet, azzal nyugodtan belesüppedtem a fekete tudatlanságba.

Folytatása következik...