Nyugat Nagyasszonya

„Mi történt itt?” kérdeztem hangtalanul. Sango és Miroku éppen kivégezték a páviánbundás szellembábot, Inuyasha pedig mérgesen pillantott a valódi Narakura, aki éppen meglógni készült.

„Tehát hallotta... hallotta, mit mondtam akkor, ott az onsennél.” állapítottam meg magamban, aztán leesett végre, mit is jelentenek szavai.

Felemelte testemet és elindult az ellenkező irányba, mint amerre Narakut sejtettem. Ahogy egyre távolabb ért, éreztem, hogy az ezüst fonál húzóereje, mely fizikai testemhez kötött e pillanatban, lassacskán megszűnik létezni. Pár lépéssel később el is szakadt és teljesen szétfoszlott. Ekkor éreztem, hogy még könnyebbé válik lelkem. Immáron semmi sem kötött ehhez a világhoz. Még egyszer Sesshoumarura esett pillantásom: „Őt is el kell engednem... igaz, már megpróbáltam ott, a hőforrásnál, de nem tudom, mikorra sikerül teljesen... egyszer... talán újból találkozhatok vele...”

Kipattantak szemeim, de még beletelt néhány másodpercbe, mire kitisztult tekintetem. Lehetetlen volt szavakkal leírni, mit éreztem akkor, csupán a látványt tudnám. Ami a következőképpen festett: hátulról valaki támasztotta a hátam, hogy ülőhelyzetben legyek, viszont, ahogy letekintettem, még mindig láttam a pirosló foltot ruhámon, ami eddigre megszáradt, valamint kezeimen. Remegve emeltem fel ujjaim. „Az én vérem.”

Pánik kúszott fel torkomban, s szemeim önkéntelenül is lecsukódtak; de legyűrtem félelmem, emlékezve édesanyám szavaira. „Élek és most csak ez a lényeg. És Sesshoumaru... mintha Anya azt mondta volna, a Tenseigára is szükség volt ahhoz, hogy visszatérjek.” újból kinyitottam szemeimet és megszeppenve pislogtam fel az engem tartó alakra.

– Sesshoumaru... – suttogtam. Hangom elcsuklott, azonban ezúttal a boldogságtól.

– Kohana, Te ostoba, soha többé ne csinálj ilyet! – hordott le, azonban kihallottam a megkönnyebbülést hangjából; egyszerűen képtelen volt azt elnyomni.

Körbetekintettem és láttam, hogy csakugyan messze elcipelt a csatatérről.

– Mi... történt? – hangom még mindig kissé rekedt volt, ahogy zavartan rátekintettem.

– Elhoztalak onnan, mielőtt még Inuyasha Bakuryuuhája mindent elpusztított volna.

Ahogy tekintetem lejjebb siklott, észrevettem, hogy kezében még mindig a Tenseigát szorongatja. Könnyek szöktek a szemembe – nem tudom, mi van velem, mostanában olyan sokszor történik ez – ezúttal a meghatottságtól. Szipogva tekintettem rá, aztán nem törődve semmivel, a nyakába vetettem magam. Nem csalódtam benne: állta a sarat és mozdulatlanul tűrte, hogy ott szorongatom megkönnyebbülésemben.

Végül megkönyörültem rajta és elengedtem. Szégyenkezve-pironkodva tekintettem haorijára, amit sikerült összevéreznem.

– Bocsánat – szipogtam, a foltokra mutatva. – Nem akartam...

– Baka – morogta az orra alatt, de nem hallatszott dühösnek. Azzal felállt és belecsúsztatta hüvelyébe a Gyógyító Kardot. Aztán pedig... a kezét nyújtotta nekem?!

Elengedtem felé még egy-két megszeppent-értetlenkedő pillantást, végül azonban ujjaim beletaláltak tenyerébe és ő felhúzott engem. Fura volt: remegtek a térdeim, mintha egy hatalmas sokkon jutottam volna keresztül. „Nem is olyan nagy hülyeség; azért egy halálélmény megviselhette a testemet...” nevettem magamban butaságomon.

Elindultunk. Merre? Mindegy is, nem érdekelt. Jelenleg, ami lekötötte figyelmemet, az az volt, hogy észrevettem, Sesshoumaru még mindig nem engedte el a kezemet. Lágyan elmosolyodtam, de gyorsan levakartam képemről. Nem akartam, hogy ő is rájöjjön erre; így talán még egy darabig tartani fogja az enyémet.

Éreztem, testem még mindig kicsit kimerült – a Sesshoumarunak hála többnapos virrasztásom miatt –, valamint eléggé megviselték az utóbbi pár óra eseményei is. De én nem adtam fel: kitartóan küzdöttem az ébren-maradásért! Bizony!

Ugye nem kell mondanom, hogy alig fél óra múlva összeestem, de szerencsémre Sesshoumaru ismétcsak elkapott...?

*

„Mmmhmmmmilyen puha...” gondoltam, ahogy egy mosoly kúszott fel arcomra és egy kicsit mocorogtam. „Hüm. Takaró?” körbetapogatva rájöttem, hogy talán egy ágyban lehetek. „Mégpedig milyen kényelmes és puha! Azóta nem aludtam rendes ágyban, mióta a középkorba jöttem... Hoppá... középkort mondtam volna...? A fene.” kissé szorongva nyitottam ki szemeimet, félve, mire ébredek – már megint.

Egy ismeretlen szobában voltam. Az ágytakaró érintésre úgy tűnt, selyemből készült, gyönyörű, ezüstszínben pompázott. Igazán káprázatos volt a szoba; mint egy tündérmesében, gazdag bútorzattal, meg mindennel, ami csak kell! Az ágyon azért meglepődtem, de végül elkönyveltem magamban a furcsaságot, biztos Európából hozathatták... de hol is vagyok tulajdonképpen?

Rögtön el is felejtettem e kérdésemet, ahogy észrevettem egy üvegajtót (naná, hogy ez is ritkaság volt! A luxus csak úgy sütött mindenről, ami a szobában volt!), s kisurranva rajta, egy tágas erkélyen találtam magam. Lélegzetelállító látvány tárult a szemem elé: nagy-nagy, zöld-zöld erdő, ameddig a szem ellát, dús füvű legelők és rétek, telis-tele virágokkal. Egyszerűen gyönyörű volt! Verőfényes napsütés ragyogott le ránk, s a kertben megláttam két ismerős alakot ezen az idegen helyen: Rint és – Jakent. Jót mulattam magamban a menekülő démonon, akire a kislány mindenféle virágkoszorúkat szándékozott aggatni.

Lágy szellő borzolta meg a környék fáit, s bekúszott ruhám alá is. Megborzongtam és lepillantottam; ekkor vettem észre, hogy már nyoma sincs vérfoltoknak – vagy éppenséggel a miko ruhámnak. Tiszta voltam és a yukata, amiben aludtam, az is makulátlan volt.

„Nem, nem akarom megtudni a részleteket...” döntöttem el magamban, ahogy behunytam a szemem. Élveztem a napsütés kellemes simogatását bőrömön és a friss levegőt. Élveztem, hogy újra élhetek. Még egy pillanatig a szabadság érzése kerített hatalmába, aztán úgy döntöttem, ideje felfedezőútra indulnom a szobában.

Miközben fejemben a Mission: Imposibble zenéje pörgött, megkezdtem kutatóexpedíciómat. Volt még két ajtó, ami egy hatalmas ruhásszekrényt fogott közre. Az egyikhez lépve kikukkantottam és láttam, hogy az egy hosszú-hosszú végtelennek tűnő folyosóra vezet. Kicsit megrémültem a monumentális méretektől, így úgy döntöttem, addig is, míg összeszedtem bátorságom, hogy kimerészkedjek, bevizsgálom a másik kijáratot is.

Hát, majdnem szó szerint leesett az állam, ahogy bepillantottam oda! Még a legmodernebb fürdőszobák is vetekedhettek volna a helyiséggel, pedig kérem szépen a középkorban voltam! Ámulva léptem beljebb, óvatosan körülpislogva. Komolyan, semmihez sem mertem nyúlni; mintha csak egy múzeumba kerültem volna! Olyan csodálatos és tiszta volt minden...!

Aztán, amikor váratlanul széjjelebb húzta valaki mögöttem az ajtót, ijedtemben szökkentem egy aprót. Kezem a szívemre tettem, úgy fordultam meg.

– Sesshoumaru – biccentettem mosolyogva, amint felismertem őt.

– Látom, végre felébredtél. Hogy érzed magad?

„A hogylétem felől érdeklődik? Vajon mi baja lehet...?” rémisztő gondolat furakodott be elmémbe: „Csak nem beteg?!” Odasiettem hozzá és kézfejemet a homlokához érintettem. Morogva hátrébb húzódott:

– Mit csinálsz?

– Csak megnéztem, van-e lázad... mindenféle zagyvaságokat hordasz itt össze, például aggódsz, jól vagyok-e és...

– Én nem aggódom! – kiáltotta hevesen.

„Persze. Most már tuti nem fogod ezt lemosni magadról...” néztem rá szkeptikusan, de úgy tűnt, sikerült fél pillanat után lenyugodnia. Alig láthatóan megrázta a fejét.

– Hol... vagyunk? – puhatolóztam; szó ami szó, még mindig fogalmam sem volt róla.

– A kastélyomban.

– Hogy ho-ol? – pislogtam döbbenten.

– Jól hallottad.

– Oh... hát... szép, amit eddig láttam belőle – zavartan vettem észre, tekintetem rajta nyugszik, így gyorsan körbepásztáztam inkább a fürdőszobát, hátha így elterelhetem figyelmét az enyhe pírról, ami éreztem, hogy megjelent arcomon.

Na tessék, hát persze, hogy megjelent szája szegletében az az önelégült vigyor! Amit egyszerre gyűlöltem és kedveltem; ami szinte... mondom, szinte ellenállhatatlanná tette. Sebaj, most az egyszer elnézem, tényleg büszke lehet erre a szép kis... öhm... irtó nagy kastélyra.

Még néhány percig csendben álltunk egymással szemben – ő még mindig az ajtófélfának támaszkodott –, én igyekeztem mindenfelé nézni a helyiségben, csak rá nem, de miután kifogytam mindenből, és még egy érdekesnek tűnő foltot sem találtam – de unalmasnak tűnőt sem; mondom, minden tök tiszta volt! –, nos, ezek után kénytelen voltam ránézni, így most már azon igyekezhettem, ne piruljak el megint.

– Az ebéd mindjárt kész, majd lekísérlek, ha összeszedted magad – törte meg végre a kissé kínos csendet, mire én csak engedelmesen bólintottam, mint újszülött bárányka.

– Istenekre, annyit aludtam volna?! – fakadtam ki.

– Nem – rázta meg a fejét és egy kis gunyoros vigyor ismét ott táncolt ajkain. – Még annál is többet.

– De... valahogy este volt, mikor Naraku... – elcsuklott a hangom; még mindig nem esett jól visszaemlékezni. Nade mégis mikor eshetne jól? Ostoba kérdés... már megint. – Szóval, hogy eljöttünk, és most meg délidő van.

– Igen, de azóta még egy nap eltelt.

Éreztem, ahogy szemeim dinnyenagyságúra kerekednek.

– Nehogy már annyit aludtam már megint! – vágtam savanyú képet.

– De bizony – bólogatott nagy komolyan.

– Oh... – kinyújtóztam. – Sebaj, most már legalább frissebbnek érzem magam, mint valaha! – vigyorodtam el, azonban ez azonnal lefagyott képemről, mikor megláttam valami fura fényt a szemében.

„Nem tetszik, ahogy néz rám...” összeszűkítettem szemeimet. „Ó, már megint nem jó helyre néz. Perverz!” Az első dolgot, ami a kezembe került, odavágtam hozzá. Szerencsére csak egy törülköző volt az – azért nem akartam komolyan megsebesíteni.

– Tűnés kifelé! – kiáltottam mérgesen, azzal felé robogtam és kitessékeltem... kitoloncoltam őt a fürdőből.

Miután megmosakodtam, először csak a fejem bukkant ki az ajtó mögül, majd, miután megbizonyosodtam afelől, üres a szoba, bemasíroztam és a szekrényhez léptem. Kíváncsian tártam ki és legnagyobb meglepetésemre szebbnél-szebb kimonók voltak benne! Gyorsan ki is választottam egyet – annyi szép volt, hogy inkább végig se néztem őket, félő, ott ragadok –, és gyorsan belebújtam, majd kiléptem az ajtón – és majdnem Sesshoumaru hátának ütköztem.

Ott várt, amíg elkészültem és ígéretéhez híven lekísért az étkezőbe. Furcsa volt így, páncélzat és teljes fegyverzet nélkül látni őt. De gondolom, ha otthon van az emb... akarom mondani démon, akkor nem mászkál a nap huszonnégy órájában kardokkal, vértezetét felöltve...

Az ebéd nagyon finom volt; Rinnel is cseverésztünk jó sokat, aztán délután megmentettem Jakent – önként jelentkezve, hogy a kislánnyal majd én játszom; de már úgyis régen volt részem egy kis vidámságban, így különösen örültem is neki.

A bonyodalmak estefelé kezdődtek, mikor is Rint már sikerült betuszkolni egy kis vacsi utáni játék, meg mesefelolvasás után az ágyba. Magányosan róttam a kastély hatalmas folyosóit; már megint egyéni felfedezőútra adva a fejemet. Nagyjából tudtam, merre van az én szobám, de még nem akartam visszamenni. Ekkor történt a nagy eset, hogy rátaláltam egy helyiségre, ami tele volt mindenféle könyvekkel, egy nagy-nagy íróasztallal, meg minden egyébbel, ami egy könyvtár és egy dolgozószoba keverékéből kijöhet.

Semmi kétség, Sesshoumaru családja nyilvánvalóan nagyon gazdag lehetett, de hát mit is beszélek, elvégre, ha hinni lehet Jaken szavainak, a kutyadémon egy nap még a Nyugati Területek ura lesz, még jó, hogy ekkorra bőségben élhet! És az a nap... minden bizonnyal hamarosan közeledik, ha a pletykák nem tévednek...

A nap, mikor a nagyúr kiválaszt majd egy (démon)asszonyt párjának és akkor végre megkaphatja gazdag örökségét is. Említett személy egyébként épp ott ült a székében, valamiben nagyon elmerülve. Észre sem vette szerintem, hogy betettem oda a lábamat, ezért jól hallhatóan behúztam magam mögött az ajtót és beljebb engedtem magam.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte mogorván.

„Aha! Ez már az a Sesshoumaru, akit én is ismerek...” jegyeztem meg magamban, mégsem töltött el maradéktalan boldogsággal e tudat.

– Csak erre jártam, gondoltam, megnézem, mi van emögött az ajtó mögött, és a sok könyveket látva arra merészkednék, hogy megkérdezzem, itt maradhatok-e egy kicsit olvasni; még nem vagyok fáradt – hadartam el mindezt egy szuszra, így a végén nagy levegőt vehettem. Még a kicsi Rin is milyen büszke lett volna rám ezt hallva!

Ő csak pislogott rám üres tekintettel – látszott már, hogy fáradt –, végül aztán bólintott.

– Arigatou – mosolyogtam rá, azzal a nagy polcok egyikéhez léptem, a könyvgerinceket vizsgálgatva.

„Mmm... igen ízletes példányokra lelek itten... elképzelhető, hogy ez lesz a kedvenc helyem itt...” töprengtem el gondolatban, ahogy mindenféle érdekesnek ígérkező könyveket találtam. Ahogy így mélázgattam magamban, a dolgozószoba ajtaja hirtelen kicsapódott. Először nem láttam semmit sem, csak valami groteszk arcot, aztán rájöttem, Jaken kétfejű botját... lejjebb tekintve említett kis démont is megtaláltam, amint igyekszik valamit botladozva a kutyaszellemnek átadni.

– Sesshoumaru-sama! – kiáltotta; hangja hirtelen két akkorddal magasabban hangzott, mint előtte. – Ez a levél most érkezett Namaru-samától!

– Namaru? Mit akarhat...? – mormogta elgondolkozva a nagyúr, ahogy kivette szolgája kezéből az irományt.

– Sajnos, nekem van egy nagyon jó ötletem, nagyuram – kotyogta Jaken, miközben Sesshoumaru a levelet bontogatta.

Nagy figyelemmel olvasta el. Aztán még egyszer. És még egyszer.

És... akkor haragosan megvillant eddig közönyös tekintete – láttam, igencsak nagy erőfeszítésébe kerül, hogy össze ne gyűrje galacsinná a papírt és bele ne hajítsa a tűzbe.

– M-mi történt, nagyuram? – Jaken is érezte, hogy valami nincs rendben és ugyanúgy kíváncsi volt, mint én, aki szoborként megdermedve figyeltem őket, hátha elfelejtik volt egy személy még rajtuk kívül a szobában.

– Holnap érkezik Akinával.

– I-igen...? – dadogta Jaken. – És az nem jó nagyuramnak...

Nehéz volt eldöntenem, ez kérdés volt-e avagy kijelentés, de Sesshoumaru tekintete elárulta, mit is gondol erről az egész Akina nőszemély érkezéséről.

– Szerintem te is tisztában vagy vele Jaken, Namaru miért hozza el ide Akinát – vetett egy jelentőségteljes pillantást a kis zöldségre.

– De nagyuram ugye nem akarja...

– Ne mondd meg nekem Jaken, mit akarok – emelkedett fel a kutyadémon dühösen; habár most az egyszer látszott, alapvetően nem is szolgájára mérges. – Én választok majd... – tette még hozzá halkabban, ahogy tekintete végigsiklott a szobán, majd rajtam állapodott meg.

Én gyorsan a következő könyv gerincére kaptam pillantásomat, habár így is sejtettem, tisztában van vele, eddig őket figyeltem és hegyeztem a füleimet, ahogy csak tudtam. Próbáltam kordában tartani mellkasomban verdeső szívemet, ahogy közelíteni kezdett felém felséges lépteivel, azonban önkéntelenül is nyeltem egy hatalmasat – szerintem még Nippon túlsó felében is hallották...

Folytatása következik...