Hanyou no Suki - Egy hanyou szerelme:
5. rész: Vér és tornádó

„Saruwatari... Saruwatari... hol hallottam már ezt a nevet?!” töprengett magában Sesshoumaru.

– Jaken!

– Igen, nagyuram?

– Gyere – hallatszott a tömör parancs, azzal elindult, de még hátraszólt Karunának:

– Vigyázz Rinre.

Erre valamit mormogott a lány, de azt még a kutyadémon éles fülei is képtelenek voltak kivenni, hogy pontosan mit.

Mikor Sesshoumaru megbizonyosodott arról, hogy már bőven hallótávolságon kívül vannak, végre megállt egy folyó partján és szolgájához fordult:

– Jaken, mit tudsz a Saruwatarikról?

A kis démon szemei még jobban kigúvadtak (már ha ez egyáltalán lehetséges) és sietve belekezdett:

– A Saruwatari család tagjai – úgy tartják–, a legerősebb démonok közé tartoztak, nagyuram. Egy macskadémonokból álló klánt irányítottak.

– Folytasd, mi lett velük.

– Hosszú generációkon át védelmezték és irányították őket. Elfogadták a család tagjait... csakhogy...

– Csakhogy? – vonta fel egyik szemöldökét a kutyadémon.

– A vérvonal beszennyeződött.

– Ezt... kifejtenéd bővebben?

– Hogyne, nagyuram – bólogatott hevesen Jaken, hogy még Sesshoumaru is azt hitte, mindjárt leesik a kis démon feje. – A legerősebb tisztavérű démonok voltak tagjai e családnak. Azonban egyszer... nem tudni, miért, de halandókkal és félszellemekkel keveredtek.

– Hanyoukká váltak... – suttogta megdöbbenten a nagyúr, szemei egy picit kikerekedve.

Sehogy sem bírta ésszel felfogni, hogyan lehetséges az, hogy egy telivér szellem eldobja magától örökségét és leszármazottai vérét halandóékkal szennyezze be. Ezt nehéz volt elfogadni apjánál is.

– Ekkor kitört egy lázadás a macskaszellemek között, akiket irányítottak. Nem akartak elfogadni vezérüknek keverékeket.

– Korcsokat – szúrta közbe élesen ura.

– Azokat – egyezett bele Jaken. – Sokáig dúlt a harc, végül a macskaszellemek győzelmet arattak, és elüldözték a Saruwatari család életben maradt tagjait.

– Értem.

„Most már emlékszem.” gondolta magában Sesshoumaru.

– Van még valami? – fordult szolgája felé.

– Hát... – Jaken habozott. – Állítólag mindegyik családtagnak van hatalma egy-egy elemi erő fölött. A legerősebbek azok a Saruwatarik voltak, akik a négy őselem egyikét uralták. A legenda úgy tartja, hogy születni fog egy olyan leszármazott, aki képes mind a négyet uralma alá vonni és akkor visszatér, hogy bosszút álljon a macskadémonokon, akik megtagadták őket... és azután...

– Azután...? – kérdezte nyomatékosan Sesshoumaru.

– Azután már elmosódott az írás a lapon, nagyuram – feszengett idegesen Jaken.

– Hol olvastad?

– A könyvtárban, Sesshoumaru-sama.

A kutyadémon biccentett.

– Amint visszaérünk a palotába, megkeresed nekem azt a tekercset.

– Igenis, nagyuram!

Több szó már nem esett köztük; némán haladtak visszafelé a táborhoz.

„Karuna... kiderítem, mi közöd van a Saruwatari családhoz... és ki vagy te valójában!” határozta el magában a démon nagyúr, mikor már majdnem odaértek.

Karuna figyelte a békésen játszó Rint, aki virágszedegetéssel töltötte idejét. Ő maga azonban nagyon feszült volt. Állandóan mehetnékje volt és a legmegerőltetőbb tempóban haladt volna legszívesebben, de Sesshoumarunak hála ezt nem tehette meg. Nagyon aggódott a húgáért, Emiért.

„Vajon mi lehet vele...? Remélem, nincs semmi baja...” megrázta a fejét, elhessegetve a zavaró gondolatot. „Ilyenre gondolnom sem szabad!” felemelkedett guggoló helyzetéből, mikor megváltozott a szél iránya, s valami furcsa szagot hozott felé.

– Rin, gyere ide, kérlek – szólalt meg, de szemeivel már a környéket fürkészte.

Hamarosan megérzett egy közeledő démoni aurát, de tudta, hogy az nem Sesshoumaruhoz tartozik. Nem volt annyira erős sem, s másmilyen is volt. De most már legalább tudta, hogy nem várt vendégét a fellegekből kell majd fogadnia.

Feltekintett a kék égboltra, melyen csupán elvétve fordultak elő apró, hófehér bárányfelhők, s egy pillanat múlva már ki tudta venni egy óriási madártoll körvonalait, s rajta halványan egy nő alakját. A démon jó pár lépéssel előtte ért földet, Karuna pedig a kardja markolatán nyugtatta kezét és védelmezően Rin elé állt.

– Mit akarsz? – kérdezte élesen.

A nő beletűzte a miniatűrre változott madártollat kontyába, majd pedig kinyitotta elegáns, ámde egyszerű legyezőjét, s elbújt mögé.

– Talán Sesshoumarunak sikerült egy újabb haszontalan szolgát összeszednie? – kérdezte kihívóan. Hangjában még bujkált valami megfoghatatlan is, de Karuna nem törte magát, hogy megfejtse e rejtélyt.

– Hn – emelte fel kicsit a fejét. – Ha úgy gondolod, hogy haszontalan vagyok, minek vesződnél velem...?

– A kislányt.

– Tessék?

– Add át Rint és akkor talán életben hagylak, ha szépen megkérsz – szinte látszott, ahogy elvigyorodik legyezője mögött, melyet picit elhúzott arca elől.

A félszellemnek esze ágában sem volt átadni védencét, de azért, a színház kedvéért megkérdezte tőle:

– Mondd csak, Rin – a kislány kérdően tekintett fel rá nagy, barna szemeivel –, szeretnél te elmenni ezzel a nénivel?

A kérdezett hevesen megrázta a fejét, miközben ekképp motyogott:

– Nem! Kagura vitt el múltkor is...! Nem akarok visszamenni.

– Múltkor? – vonta fel egyik szemöldökét Karuna.

– Igen, Narakuhoz – suttogta alig hallhatóan a lány.

A hanyou szemei egy kicsit kitágultak a felismeréstől, de gyorsan visszaváltoztatta vonásait érzelemmentessé, ahogy a szélboszorkány felé fordult.

– Szóval, Kagura, igaz?

– Igen... – felelte unott hangon a kérdezett, majd hátralendítette kezét, melyben legyezőjét fogta. – Na, akkor most ideadod kicsi Rint, vagy...

– Vagy – válaszolta egyből Karuna.

– Ám legyen... – vonta meg a vállát a szélboszorkány, azzal előrecsapott legyezőjével, s elkiáltotta magát:

– Szélpengék!

– Hah! – a hanyou stabilan megvetette a talajon a lábát, de aztán eszébe jutott, hogy Rin még mindig a háta mögött van; szegény lányka úgy remegett, mint a nyárfalevél.

– Francba – mormogta az orra alatt, azzal felkapta Rint és elugrott a halálosan éles pengék útjából.

– Rin, szaladj a bokrok közé és ne gyere ki, míg én vagy Sesshoumaru-sama érted nem megy, rendben? – mondta a kislánynak, mikor földet értek, mire ő bólintott, hogy megértette, s a kezdő lökés után már rohant is be a rengetegbe.

Karuna ismét arrébb ugrott, s farkasszemet nézve Kagurával szemben ért talajt, négykézláb, akár egy macska. A hatást csak még jobban fokozta, hogy szemei egy pillanatra halványzölden felvillantak, de aztán a jelenség elmúlt, s a szélboszorkány is csak azt hitte, hogy hallucinált. Megrázta a fejét, s egy újabb csapást küldött a hanyou felé, aki sikeresen elugrott ez elől is.

– Hagyd már ezt a fogócskát! Nincs erre időm! – szitkozódott Kagura. – Harcolj már!

– Rendben; te akartad... – egy gonosz vigyor jelent meg Karuna szája szegletében, ami nagyon nem tetszett a szélboszorkánynak, s az sem vidította fel, mikor a hanyou előhúzta kardját.

A démonnő mégis állta a sarat, s még két sorozat szélpengét küldött a félszellemre. Karuna mindegyiket kivédte kardjával, sőt, némelyiket még vissza is küldte támadójára. A szélboszorkány eltérítette mindet, ami feléje fordult, s azok a környező fákat tizedelték meg; azonban egyet nem vett észre, s az mély sebet ejtett a vállán. Kagura odaszorította szabad kezét és gyilkos pillantásokat küldött a hanyou felé.

– Na, ne nézz így rám, szélboszi – vigyorgott ördögien Karuna. – Hiszen Te jöttél ide harcolni, vagy elfelejtetted már...?

Kagura mérgesen morgott, s egy újabb csapást indított sérült karjában tartott legyezőjével. Ha nyerni akart, gyorsan be kellett fejeznie a küzdelmet:

– Sárkánykígyók tánca! – rikoltotta, ahogy elindult a tornádófolyam.

Karuna egy pillanatig döbbenten állt, azt sem tudta, mi tart felé, de szerencsére még időben felocsúdott. Kardja halványkéken felizzott, s átváltozott a tökéletes mívű pengévé. Mikor a kék derengés eltűnt róla, sárga fény ölelte körbe.

– Kyaah! – Karuna felszökkent a levegőbe, épp, mielőtt elérte volna az első tölcsér, s fegyverével belevágott a tornádókba.

Kagura már egy gúnyos mosolyt megeresztett magának, mikor látta a szorult helyzetbe került hanyout, így hát tekintetével elkezdte keresni a kislányt. A közelében hamarosan meg is moccant egy bokor és ő egy önelégült vigyort elnyomva arrafelé iramodott. Az aljnövényzet tovább csörgött, Kagura pedig már karnyújtásnyira állt célpontjától. Felemelte ép kezét és...

– Ááááááh! – sikoltott fel fájdalmasan élesen, hogy a közelben lévő madarak ijedten felrebbentek helyükről, az állatok eszeveszett menekülésbe kezdtek, mögötte pedig valaki csengő füllel és fájdalmas arckifejezéssel állt.

– Au – jelentette ki közömbös hangon Karuna, majd, miután sikeresen túljutott a sokkon, folytatta:

– Mondd, neked sosem mondták, hogy csak a halottnak fordíts hátat...?

Kagura újból felsikoltott, mikor érezte, hogy a penge távozik testéből. A hanyou az oldalát találta el, s a szélboszorkány szerencsésnek mondhatta magát, hogy még ennyivel megúszta. Szemei csípni kezdtek, de nem engedte, hogy könnyei megjelenjenek. Méregtől szikrázó tekintettel nézett Karunára, majd legyezőjével ismét csapott egyet, de már nem várta meg, míg a félszellem kivédi támadásait, hanem a levegőbe szökkent, s előrántotta az egyik tollat a hajából, egy pillanat múlva pedig már sebesen repült el Északnyugat felé, miközben kezével az oldalán ejtett sebet szorongatta. Az sokkal veszélyesebb volt ránézve, mint a vállát ért sérülés.

Karuna hosszan engedte ki levegőjét, majd visszacsúsztatta nemes pengéjét a helyére, s a hirtelen megdermedt bokorhoz fordult.

– Most már előjöhetsz...

Az aljnövényzet ismét megcsörrent, s előbotorkált belőle...

– JAKEN?! – kiáltotta döbbenten a hanyou.

– Ááh! Mi van, te asszony, mit kiáltozol? És hol van Rin?! – fogta be a fülét egy pillanatra a kis zöld démon, de egyúttal folyt is belőle a szó.

– Mi? Én azt hittem, Rin van itt, a bokorban... – felelte Karuna, majd elgondolkozva hozzátette:

– Ha tudtam volna, hogy te vagy itt, nem szúrom le Kagurát...

– Milyen kedves... –lóbálta meg fenyegetően kétfejű botját Jaken.

– Hé, hagyd ezt abba! – szólt rá a félszellem. – Emlékszel, múltkor is mi történt, mikor azzal hadonásztál az orrom alatt...?

– I-igen... – nyelt egyet a kis démon, s azonnal abbahagyta Karuna piszkálását.

– Amúgy meg...

– Igen?

– Hol van Sesshoumaru? – kérdezte a hanyou. – Rin biztos akkor vele lesz... – dörmögte még, csak úgy magának.

– Karuna...! Itt vagyok! Jól vagy...? – szaladt oda hozzá egy kis alak.

– Igen, köszönöm, Rin! – cirógatta meg a kislány feje búbját a félszellem.

– Mit akart Kagura? – hallatszott Karuna mögül Sesshoumaru hangja.

– Rinért jött... – felelte a kérdezett, majd hirtelen szembefordult a kutyadémonnal:

– Te figyelj, Kagurának mi köze van Narakuhoz...?

– Hn. Szóval észrevetted te is... – mérte végig Sesshoumaru, mire Karuna keresztbefonta karjait, s egyik szemöldökét felemelte. Nem tetszett neki, ahogy a kutyaszellem ránézett. – Az inkarnációja. Naraku saját magából hozta létre, hogy őt szolgálja.

– Hát, ez érdekes... – morfondírozott el Karuna, aztán váratlanul ugrott egy picit a levegőben. – Akkor induljunk!

– Hova? – kérdezte megütközve a nő lelkesedésén Sesshoumaru.

– Természetes Naraku után! Kagura Északnyugatnak menekült, és ha tényleg ilyen sok köze van hozzá, feltételezem, a főkolompost is arra találjuk... – magyarázta a nő, majd halkan hozzáfűzte:

– Meg a húgomat is...

– Azt mondod, Északnyugat? – vonta fel szemöldökét a kutyadémon.

– Azt – biccentett Karuna.

– Akkor arra megyünk – határozott a férfi, azzal elindult abba az irányba.

„Heh, hogy ez máskor miért nem megy ilyen simán...?” tette fel a kérdést magának a hanyou, ám nem talált rá választ...

Folytatása következik...