Hanyou no Suki - Egy hanyou szerelme:
1. rész: Hmph! Halandók!

– Eresszetek! Ostobák! – kiáltotta a lány, ám hiába vergődött és rúg-kapált, csak nem sikerült kiszabadulnia fogva tartói karjai közül.

Egy meggyőző ütés a tarkóra, s a következő pillanatban már síri csend lett.

– Hú – törölte meg homlokát az egyik férfi, miután átadta a lányt (vagy inkább nőt? a kora olyan meghatározhatatlan volt) mellette álló társának. – Ez aztán heves egy teremtés!

– Bizony, sok szép aranyat fogunk kapni érte – bizonygatta csillogó szemekkel egy másik férfi.

– Hja, sokat megérhet – bólintott elgondolkodva az előbbi, majd összeszedte magát:

– Gyerünk, nem érünk rá egész nap! Délben jönnek a vevők, már csak pár óránk van!

– Igen, főnök – biccentett a másik kettő, majd elindultak a lányt cipelve.

– Várjatok! – kiáltott a kapzsi és lehajolt a fűbe. – Van itt valami... jé, ez egy kard! A lány kardja, főnők! – tette hozzá.

– Hát vedd fel és hozd – határozott amaz. – Azért talán még többet is kaphatunk, mint magáért a lányért.

– Máris... Au! – sikoltva dobta vissza a földre a fegyvert.

– Már megint mi bajod? Tán csak nem nehéz? – röhögött az, amelyik foglyukat cipelte; most szólalt meg először. – Egy lány elbírta, te nem?

– Ne viccelj! Megrázott! – védekezett társa.

– Hadd lássam azt a kardot – lépett közelebb kíváncsian vezérük.

Óvatosan közelített felé és hozzáért. Semmi sem történt. Felemelte a kardot, miközben kiegyenesedett.

– Na látod, te ostob... – hirtelen szikrák csaptak ki a kardból, s ő is kénytelen volt azt elejteni.

– Ha! Átkozott katana – mormogott, majd előhalászott zsebéből egy kendőt és azzal fogta meg a fegyvert. Így már nem kellett tartania a fura jelenségtől.

– Mi lehet ez? – pislogott bambán társa, aki először felvette a kardot.

– Nem fontos. A lánnyal adjuk. Ez felviszi az árát – jelentette ki a főnök, azzal megfordult, s elindult visszafelé a táborhelyükre. – Gyerünk, indulás!

A láncok szorítására-csörgésére és arra ébredt fel, hogy durván a talajra dobják. Bosszúsan nyitotta ki szemeit: az egyik férfi a három közül épp bezárta a ketrecet és most őt fikszírozta. A lány mérgesen mordult egyet, mire fogvatartója felnevetett, de végre legalább elindult dolgára. A fogoly kicsit oldalra biccentette a fejét értetlenségében: általában, ha morog, inkább ijedve rohannak el tőle, mintsem, hogy nevessenek rajta. Aztán felnézett az égre és eszébe jutott: halandó.

Mélyet sóhajtott és körülnézett: sokan egybezsúfolva, egy-egy faketrecben. Ebben éppen halandó nők. Ha épp nem ilyenkor találkozott volna velük, mindenféle erőfeszítés nélkül kitört volna innen... ha már itt tartunk, már eleve képtelenség lett volna elfogni őt. De az élet nem sosem volt hozzá kegyes.

Egy pillanat alatt felmérte helyzetét: egy rabszolgapiacon volt. A vevők még nem érkeztek meg, de ő tudta, hogy ez csupán röpke percek kérdése.

Ahogy egyre telt az idő, egyre nehezebben tudta elviselni a körülötte lévő halandók félelmét és fogva tartóik kaján örömét, valamit a tekinteteket, melyeket rá meresztettek. Hiába no, még halandóként is kifinomult hatodik érzéke volt. Legszívesebben kikaparta volna a következő férfi szemét, aki ránéz, de vissza kellett fognia magát; akár még pórul is járhat.

Nem volt csoda, hogy annyira megnézték maguknak, hiszen – még megviselt, de karbantartott utazó ruhája és az út porának, mely az arcára telepedett, ellenére is – szép teremtés volt. Nemes arcvonásait szokatlanul világosbarna haj keretezte, fagyos barna szemét pedig ebben a pillanatban igyekezett lelógó frufruja alá rejteni, de nem sok sikerrel: ahhoz túl rövid volt.

Lassan szállingózni kezdtek a vevők, a Nap pedig ereszkedett az égbolton. A lány még egyet sóhajtott. Összehúzta magát, fejét térdeire hajtotta, így a lehető legkevesebbet lehetett látni belőle. Aztán eszébe jutott kardja, s hirtelen felnézett, körbekémlelve környezetét. Tudta, hogy nem lehetett messze tőle; mindig a közelében volt.

Egy kaján vigyor játszadozott a szája szegletében, mikor meglátta a három férfi egyikét, a leggyengébbet, amint a közelében áll, a katanájával a kezében, amely egy kendőbe van csomagolva... s hiába próbál távolodni, nem jár sikerrel.

Majdnem fel is kacagott, de aztán egy erős hang (és kar) kiragadta álomvilágából:

– Gyerünk, kifelé mindannyian, a nagyúr látni kíván benneteket! – hallatszott a parancs, s lánccsörgések-lökdösődések közepette megindultak a nők kifelé a ketrecből, libasorban, hogy aztán egymás mellett megálljanak, hogy „a nagyúr megtekinthesse őket”.

–Sesshoumaru nagyúr, megkérdezhetem, miért jöttünk ide? – szedte össze végül bátorságát Jaken, mikor végre látótávolságra értek a rabszolgapiactól.

– Egy asszony kell – jelentette ki röviden a démon.

– Tessék? – hápogott Jaken. – Na de nagyuram, muszáj egy rabszolgapiacon keresni egyet?

– Egy ember kell... olyat máshol meg nehezen találni – felelte a kérdezett.

– Micsoda?! – sipított a kis démon. – De... de akármelyik démonasszonyt könnyedén megkaphatnád, nagyuram, minek neked egy mocskos halandóra pazarolnod az idődet...?

Sesshoumaru megtorpant egy pillanatra, s tekintetét szolgájára emelte (leginkább eresztette, lévén az még a térdéig is alig ért fel). Összehúzta szemeit, mikor rájött, mire gondol a kis démon.

– Nem azért, te ostoba! – mordult rá, azzal folytatta útját, átsétálva szolgáján.

– Hanem...? – lehelte Jaken bizonytalanul; nem hiányzott neki még egy púp a fejére.

– Rinnek.

Szolgája most már végképp össze volt zavarodva és magában mormogva követte nagyurát. Sesshoumaru végül már nem bírta tovább szolgája idegesítő auráját, s megmagyarázta neki:

– Rin szolgája lesz, így nem kell hallgatnom az állandó panaszkodásodat!

– Oh... értem, nagyuram – húzta össze magát még kisebbre (már ha ez egyáltalán lehetséges) Jaken. – Remek ötlet, nagyuram.

– Hn.

„Különben meg Rinnek szüksége van arra, hogy emberekkel is érintkezzen... még mindig nem értem, miért is tart velem... velünk.” tette még hozzá magában a démon nagyúr.

Alig fejezte be gondolatát, már meg is érkeztek. Egy középkorú halandó férfi sietett eléjük, akire elég volt egy hideg pillantást mérnie, annak máris inában szállt a bátorsága, s mindent megtett, mi kívánsága volt. Sesshoumaru pedig felelt neki. Hamarosan már a halandó nők sorát fürkészte.

Nem volt határozott elképzelése, milyet keres. Valami olyat, ami nem túl beteg – bizony ebben az időben a halandók összeszedtek mindenféle otromba betegségeket... egészségeset meg aligha lehetett találni köztük, főleg egy rabszolgapiacon –, akiben van életenergia, hogy bírja a tempót Rinnel – az a kislány könnyedén túltett akár száz démon energiáján is, amennyit futkározott ide-oda naphosszat... habár, ennek meg volt az a hátránya, hogy a kislány még a nap előtt nyugovóra tért –, és nem túl vézna – hiszen előfordulhat, hogy meg kell védenie Rint.

Már majdnem a sor végére ért, s el kellett fojtania egy csalódott sóhajt: nem talált megfelelőt. Azonban érzelem- és gondolatmentes álarcát fenntartva kényelmes tempóban végigsétált köztük. A legutolsó előtti lány viszont felkeltette érdeklődését: utazóruhát viselt, nem úgy, mint a többiek és jól tápláltnak tűnt. Ahogy Sesshoumaru megszagolta körülötte a levegőt, azt is sikerült kiderítenie, hogy semmilyen betegségben sem szenved; sőt, úgy tűnt, hogy egész jó erőben van, aurája pedig energikusan örvénylett körülötte. Mindezek a szempontok tökéletes jelöltté tették.

Azért a démon nagyúr még egy pillantást vetett az utolsóra a sorban; de rögtön el is kapta tekintetét: nem lehetett hasznára egy öregasszony. Még egyszer végigjárt a soron, hogy meggyőződjön döntéséről.

A félelem átható szaga terjengte körbe mindegyiküket, ő pedig majdnem rosszul lett ettől; nagyon nehezére esett megállnia, hogy ne nyisszantson le egy-két fejet hirtelen undorában. Azonban amikor a kiszemelt lányhoz ért, ott nem érzett félelmet. Nem, ott valami más volt, de hogy mi, azt pontosan nem tudta meghatározni.

– Ezt akarom – mondta hűvösen, mire a lány izmai megfeszültek egy röpke pillanatra, de aztán úgy tűnt, ismét megnyugodott.

– Rendben nagyuram, de akkor a hozzá tartozó kardot is meg kell venned! – mondta határozottan a férfi.

Sesshoumaru felvonta egyik szemöldökét, s észrevette a közelben álló egyik férfit, amint egy kardot szorongat a kezében.

– Arra gondolsz? – kérdezte végül.

A férfi biccentett.

– Nincs rá szükségem – jelentette ki közönyösen, azzal egy tasak aranyat nyomott a kapzsi kereskedő kezébe.

– Nagyuram, meg kell venne...

A démonnak elege lett az idegesítő emberből, s torkánál megragadva felemelte, lába épp, hogy nem érintette a talajt.

– Azt mondtam, nem kell – ismételte meg fenyegető-hűvösen. – Talán nem voltam elég egyértelmű?

– De... de, nagyon is – passzírozta ki magából a halandó, mire Sesshoumaru a földre dobta.

– Szedjétek le a láncokat róla – utasította a rabszolga kereskedőket, mire azok sebtében engedelmeskedtek neki. Aztán megfordult, s elindult; de még hátraszólt a lánynak:

– Gyerünk, le ne maradj, mert akkor nem kímélem az életed!

Hallotta még, ahogy a láncok megcsörrenek, amint földet érnek, a lány puha léptei pedig elindulnak mögötte.

– Nagyuram igazat mond! Ha szükséges, megöl, mielőtt még pisloghatnál! Bármikor szerezhet másik némbert helyetted! – hallatszott Jaken hangja.

– Hn – felelte a lány, majd egy tompa puffanás, s sietős léptek.

– Áá! Főnök, nézze! Nem bírom... nem bírom tartani! – kiáltozta az egyik halandó férfi, majd ismét rohanó léptek.

Sesshoumaru a válla fölött hátranézett: közvetlenül mögötte a lány haladt, kissé lemaradva pedig Jaken, a fejét szorongatva, leghátul pedig az a férfi futott, akinek a kezében a kard volt.

– Mondtam, hogy nincs szükségem rá – mordult egyet mérgesen a kutyaszellem, s teljesen megfordult.

– Nem érti, nagyúr...! – lehelte amaz, mikor végre beérte őket.

Sesshoumaru egy oldalpillantást vetett a mellette álló lányra, mert valami mozgást érzékelt, de csupán a lány szemébe lógó haját látta, valami egy apró, alig észrevehető mosolyt. De ő, mint aki mestere volt érzelmei és gondolatai álcázásának, könnyedén felismerhette ezt. Visszatekintett a fiúra.

– Mit hablatyolsz itt össze, halandó? – kérdezte fenyegetően, szemét összeszűkítve.

– A kard – lihegte a férfi, de végül sikerült úrrá lennie levegőszomján – követi őt.

Sesshoumaru felvonta egyik szemöldökét, majd a lányra pillantott:

– Ez igaz?

Újdonsült szolgája csak egy aprót biccentett, s száját most már kézfejével takarta el, hogy ne látszódjon, mennyire jól szórakozik a halandó férfiember szenvedésén.

– Hát jó, akkor elvisszük ezt is – és már nyúlt is volna a kardért.

– Nem! – rohant oda a kereskedők vezetője.

– Mi? Nehogy azt mondd, hogy fizetnem is kell érte, halandó! – hördült fel a nagy szellem. – Ha követi a lányt, úgysem veszitek hasznát a kardnak.

A férfi megrezzent a démon parancsoló hangjára, de aztán összeszedte magát:

– Nem tudtunk hozzáérni a kardhoz, és szerintem...

– Ti halandók vagytok. Én egy youkai – jelentette ki egy gúnyos mosoly kíséretében Sesshoumaru. – Semmi közös nincs bennünk. Én meg fogom tudni érinteni.

– Próbálja meg, nagyúr, de nem hiszem, hogy... – ám nyomban elhallgatott a vezér, mikor észrevette a démon pillantását, s jelezte a kardot tartó társának, hogy adja oda.

Az a démon felé tartotta a markolatot. Sesshoumaru egy pillanatig sem habozott, de azért lassan – a hatás kedvéért – nyúlt csak érte. Mindenféle akadály nélkül húzta ki a kendőből, s feltartotta maga előtt, hogy megvizsgálja. Egy halk meghökkent sóhajt hallott maga mögül, és rögtön tudta, hogy az a lányhoz tartozik. Egy apró, önelégült mosoly jelent meg arcán, de azonnal el is tűnt, mikor a kard hevesen rázkódni kezdett kezében. Hamarosan el is ejtette.

Ismét egy sóhaj, ismét a lánytól, de ezúttal a megkönnyebbülés sóhaja volt ez. Élesen pillantott rá, de ő csak ártatlan szemekkel nézett rá – habár, mintha valami más fény is játszott volna a szemében... talán... szórakozott az egész helyzeten?

– Vedd föl – parancsolta Sesshoumaru, a lány pedig lehajolt érte és könnyedén felemelte.

Nem történt semmi: se szikra, se rázkódás... egy gyakorlott mozdulattal végigsimított a kard pengéjén, de nem vágta meg magát. Aztán egy szempillantás alatt eltüntette, mikor becsúsztatta kardhüvelyébe.

– Megtarthatod, halandó – mondta Sesshoumaru és megfordult, hogy visszatérjen a táborba, ahol Rint hagyták Ah és Un-nal. Egy halandó asszonynak kétségtelenül esélye sem volt vele, a Taiyoukai-jal szemben, ha esetleg megfordulna a lány fejében, hogy használná ellene a kardot.

Könnyedén megölheti őt, s aztán kereshet egy másik szolgát Rinnek, ha úgy találja... vagy vissza is hozhatja, de megfoszthatja őt a katanájától.

„Ez meg miért jutott egyáltalán eszembe? Mégis mi hasznom lenne abból, ha használnám a Tensaigát, miután megöltem?!” kérdezte magában dühösen Sesshoumaru, de aztán eszébe jutott Rin. Elvégre neki viszi ezt az „ajándékot” és nem akarta utána csalódottnak látni a kislányt, ha esetleg megkedvelné ezt a halandót.

Hjaj... nehéz az élet, nehéz bizony ám...

Folytatása következik...