A Sors útjai 3 - Midoriko harca

– Inuyasha? – pillantott fel rá kérdően Kagome, mikor meglátta, hogy a félszellem szimatolni kezd. Fülei kissé idegesen rángatóztak, ahogy lassan feltápászkodott ülőhelyéről.

– Valaki... – újabb szippantás, majd kijavította magát. – Valakik közelednek.

Midoriko lehunyta egy pillanatra a szemét, s mikor kinyitotta, egy gondterhelt sóhaj szakadt ki belőle:

– Öt youkai közeledik... mindegyik erős.

Izayoin látszott egy pillanatra, hogy elsápad:

– Biztosak vagytok benne?

– Teljesen – erősítette meg immáron Inuyasha is, kardja markolatára téve kezét, azzal közelebb lépett az ajtóhoz.

– Egyenesen ide tartanak – emelkedett fel kecsesen Midoriko is, hasonló állást felvéve, mint a hanyou.

– Kagome... – pillantott hátra egy szívdobbanásnyi idő erejéig Inuyasha. – Vigyázz rá.

– Jó – bólintott a lány, majd közelebb térdelt Izayoihoz és egy nyílvesszőt helyezett íjának húrjára, a bejáratra célozva.

Feszülten várták az érkező alakokat, akiknek erejét mostanra már egy közönséges halandó is megérezhette. Az egész falu kísérteties csöndbe borult, s a készenléttől már szinte tapintani lehetett a levegőt a kis házikóban, úgy összesűrűsödött a feszültségtől.

Halk léptek közeledtek, a következő pillanatban pedig nagy lendülettel kitárult az ajtó. A két társaság percekig csak némán figyelte egymást. A félszellem és a nagy erejű miko elől álltak, harcra készen, mögöttük kifeszített íjjal pedig a fiatal lány térdelt, szintén védelmezve a hátul ülő hercegnőt. Az ajtóban a nagy termetű kutyadémon volt, három kardjával félelmetes látványt nyújtva; mögötte egyik oldalon Sesshoumaru és Kayou, a másikon pedig Sesshoumaru és Arani.

– Hogy... mi? – habogta Izayoi, mikor tekintete a két Sesshoumarura esett. Aztán szemei befordultak, ő pedig dőlni kezdett a kemény padló felé. Kagome még épp idejében támasztotta meg, eldobva fegyverét. Ám hiába rázogatta óvatosan az asszonyt, úgy tűnt, még jó darabig nem fog magához térni.

– Inuyasha! – kétségbeesetten kiáltott rá a félszellemre, aki végre félretette döbbenetét, s odarohant anyjához.

– Mitől ájulhatott el? – kérdezte halkan a hanyou, nem mintha választ várt volna. Mégis kapott egyet:

– Talán a két Sesshoumaru már kicsit sokk volt neki – jelent meg Kayou, száján egy félmosollyal, mire ura finoman megbökte a célozgatásért, ezzel elindítva egy kisebb kuncogó-rohamot a nőből.

– Tökéletesen meg tudom érteni, de azért elájulni nem kéne tőle... – mormogta az orra alatt a félszellem, amit mindenki tökéletesen hallott, de úgy döntöttek, nem teszik szóvá, miután Kagome könyöke rosszallóan a bordái közé talált.

Még néhány pillanat feszült csendben telt, mígnem végül Inutaishou is átjutott megdöbbenésén és betessékelte vendégeit. A kis helyiségbe bezsúfolódva volt, aki leült, volt, aki inkább állva maradt. Inuyasha az egyik sarokból méregette a fiatalabbik Sesshoumarut, aki vele szemben a falnak dőlve szintén ácsorgott, s látszott rajta, legjobb meggyőződése ellenére van jelen.

Miután Inutaishou bevitte Izayoit a másik szobába, hogy nyugodtan pihenjen, amíg magához nem tér, visszament a nagyobb helyiségbe és mindenkit hellyel kínált. Kagome igyekezett Inuyasha közelében letelepedni párnájára; nem bízott a fiatal Sesshoumaruban, még annyira sem, mint az idősebbikben. Midoriko nem messze tőle foglalt helyet, mellette pedig Arani, Kayou és a párja. A kört a ház ura zárta, a két Sesshoumaru közt.

– Tehát... mi történt? – kérdezte nemes egyszerűséggel Inutaishou, Kayoura pillantva.

– Hát az úgy volt... – vett nagy levegőt a nő, de aztán mégis rövidre fogta:

– A lényeg, hogy egy nagy-nagy erős démonnal harcoltunk, de aztán a mi támadásaink összekeveredtek az övéivel és így... hát, egyszer csak azt vettem észre, hogy itt vagyok – Kayou körbenézett. – Azt hiszem, rendesen szétszóródtunk az időutazás közben...

Erre mindenki biccentett.

– És ti...? – pillantott a többiek felé Inutaishou, akiket a házában talált, mire mindannyian sorjában bemutatkoztak. Figyelme azonban Inuyashán időzött legtovább.

– Te félszellem vagy... – jegyezte meg aztán.

– Igen – bökte oda a megszólított, hangjába sértettség és még valami nehezen meghatározható érzelem vegyült. Egészen eddig különös kíváncsisággal méregette a nagy kutyaszellemet, azonban ez a viselkedés gyorsan átváltott óvatosan gyanakodóvá, amint elhangzott az előbbi kijelentés.

– Egy félvér... – köpte a fiatalabbik Sesshoumaru, Inutaishou jobbján, mire apja mérgesen rámordult:

– Sesshoumaru...

Erre mindkét oldaláról méltatlankodó morgás volt a válasz. Inutaishou kimérten fordult fiának idősebbik énjéhez:

– Nem te, ő – erre a morgás arrafelé abbamaradt, azonban egy összeszűkülő tekintetet így is sikerült bezsebelnie tőle.

– Ez így nem lesz jó... – sóhajtott Kayou, mire mindenki ránézett, így magyarázni kezdett:

– Valahogy meg kell különböztetnünk a két Sesshoumarut... hmm... – elgondolkodva tartotta állán egyik ujját, majd csettintett, mikor eszébe jutott a megoldás. Szemében cinkos fény villant, amire ura képtelen volt elnyomni grimaszát. Ismerte már annyira a nőt, hogy tudja, az ilyen „ötletei” sosem válnak az ő javára. Lemondóan hajtotta le fejét, várva az elkerülhetetlent.

– Te – mutatott a fiatalabbikra – leszel Sesshy, ő pedig – itt belekarolt urába – Sessh – mindezt egy elbűvölő mosoly kíséretében jelentette ki.

– Micsoda?! – hördült fel egyszerre mindkettő Sesshoumaru, majd „Sesshy” még hozzátette:

– Miért én kapom az idétlenebb becenevet?!

– Egyáltalán nem illik hozzánk, hogy becézzenek! – méltatlankodott az idősebbik is.

– Ó, dehogynem...! – bújt közelebb hozzá még nagyobb vigyorral az arcán Kayou, majd a másik Sesshoumarura nézett:

– És egyáltalán nem idétlen! – húzta fel az orrát a nő.

„Sesshy” már nyitotta volna a száját, azonban elkapva „Sessh” tekintetét, megértette az üzenetet, hogy felesleges próbálkoznia, úgyis alulmaradna ezúttal a Kayouval való küzdelemben. Így aztán lemondóan sóhajtott egyet és visszadőlt a mögötte lévő falnak. A nagy csatározásban mindkét Sesshoumaru figyelmét elkerülte Inuyasha kaján vigyora, Kagome erőlködése, hogy el ne vihogja magát és az Inutaishou szemeiben tükröződő fény, ami azt jelezte, milyen jól szórakozik.

– Most, hogy ezt tisztáztuk – vette át a szót Midoriko, akire a legkevésbé voltak hatással az elmúlt percek eseményei –, szerintem ki kéne valamit találnunk, hogyan juthatnánk vissza...

– Legutóbb meg tudtuk keresni azt a démonnőt, de... – Kagome vállat vont. – A jövőbe nem tud visszavinni minket, csupán a múltból kiemelni... vagy valami ilyesmit magyarázott...

– Múltkor nem egy pap segítségével sikerült visszatérned? – fordult Kayou felé érdeklődve a nagy kutyaszellem, mire a nő bólintott.

– Ez így van, azonban... – tekintete egy pillanatra a fiatalabbik Sesshoumarura siklott, mielőtt visszanézett volna Inutaishou szemeibe – az a lehetőség már nem létezik...

Mindenki komoran merült gondolataiba, s nem kérdezett rá, mire utalt Kayou. Hosszú, néma percekké nyúlt a csend, amit végül Arani tört meg, mikor felkapta a fejét.

– Megvan! – tapsolt egyet, mire mindenki figyelmét magáénak tudhatta. – Apánk talán segíthet!

– Ő? – pislogott vissza rá Kayou. Nem emlékezett sok mindenről az apjával kapcsolatban, és azt tudta, hogy nagy hatalma volt, azonban nem ismerte az összes képességét. – Lehetséges lenne?

Nővére biztatóan bólintott:

– Ha ő nem is; de biztos vagyok benne, hogy közelebb visz a megoldáshoz. Apánk sokakat ismert.

– Hát, jó... – vont vállat Kayou, kevésbé lelkesen, de azért még hozzátette:

– Remélem, sikerülni fog...

– Naná! – biccentett Arani, egy óvatos mosolyt megeresztve húga felé.

Kayou bólintott, azzal feltápászkodott.

– Hová mész? – kérdezte „Sessh”.

– Csak sétálok egyet...

Párja gyanakodva figyelte, ahogy a nő törékeny alakja elhagyta a kunyhót, s kiér a szabad ég alá. Amint azonban becsukódott az ajtó, már nem láthatta őt.

Még egy darabig folyt a beszélgetés, sőt, időközben Izayoi is magához tért és csatlakozott hozzájuk, ügyelve arra, hogy Inutaishou közelében maradjon; azonban az idősebbik Sesshoumaru egyszerűen képtelen volt figyelni. Furcsa volt, hogy elméje ilyen könnyen elkalandozott; nem ehhez volt szokva. Aztán váratlanul felemelkedett és észrevétlenül kisurrant a kis helyiségből, hogy asszonya után menjen – legalábbis azt hitte, ez senkinek sem tűnt fel. De az, hogy egyikük sem tette szóvá, nem jelentette feltétlenül azt is, hogy elkerülte figyelmüket viselkedése.

Kayout egy domboldalon találta meg, egy nagy sziklán ücsörögve, ahogy az éjszakai égboltot figyelte. Úgy tűnt, gondolatban messze jár; talán a csillagoknál is távolabb. Sesshoumaru hangtalanul lépett mellé és helyezkedett el a balján. A nő még mindig felfelé tekintett, s mikor a nagyúr már épp megszólalt volna, végre megtörte a csendet:

– Miért követtél?

– Csak kíváncsi voltam, merre lehetsz – próbálta leplezni valódi érzéseit a kutyaszellem, mire Kayou szája sarkában egy kedveskedő félmosoly jelent meg.

– Aggódtál értem.

– Dehogy – vágta rá a férfi, egy kicsit gyorsabban, mint szerette volna.

– Deee... aggódtál...! – énekelte Kayou, s Sesshoumaru már éppen újból tagadni kezdte volna, mikor a nő közelebb húzódott hozzá. Így aztán a kutyadémon csak sóhajtott egy kicsit és a vállára rakta kezét.

Néhány pillanat csendben telt el.

– Mi foglalkoztat?

– Semmi lényeges... – motyogta Kayou, oldalra tekintve.

– Akkor nem jöttél volna el... – állapította meg tárgyilagosan Sesshoumaru, egy sóhajtást kicsikarva asszonyából.

– Csak... olyan rég láttam apámat... és már meg is halt... meg... ez az egész olyan zavaros, Sesshoumaru! – fordult végre felé; arcán kétségbeesett kifejezés ült. – Mi van, ha nem tud segíteni? Örökre itt rekedünk?! És... és ha a...

– Css... nyugalom! – csitítgatta ura, az ölébe húzva őt. Karjait köré fonta és a nő egyre méretesebb pocakján nyugtatta. Mélyen beszívta Kayou illatát, mielőtt folytatta volna. – Minden rendben lesz; legutóbb is találtunk egy megoldást, igaz?

Bólintás.

– Hát most sem lesz másképp. Csak nyugodj meg, én majd mindent elintézek... – érezte, hogy szavai nyomán enyhül a feszültség Kayouban, majd a nő még egy kicsit fészkelődött, mielőtt teljesen ellazult a teste. Kezei aprónak tűntek, ahogy a férfiéra tette őket; de megnyugtatta a kutyaszellem közelsége. Úgy érezte, ha az ő karjaiban van, akkor semmi baj sem érheti és valóban minden jó és szép...

„Miért pont nekem kell utánuk mennem?” morgolódott magában „Sesshy” reggel, ahogy elindult Kayou szagának nyomában. Gondolatban felkészült rá, hogy rendesen a szemükre veti, amiért nem jöttek vissza és neki kellett visszahurcolnia őket, ám, ahogy kiért a kunyhók takarásából a hegyoldalra, a hajnali napfényben meglátta a sziklán ülő két alakot.

Alig akart hinni a szemének: idősebbik énje a karjai közt tartotta a békésen alvó női alakot és védelmezően tartotta őt. Magában morrant egyet; megfogadta, ő sosem fog elgyengülni egyetlen egy nő miatt sem! „Egyszerűen szánalmas! Főképp, hogy egy mocskos vérűt képes így kezelni!” döntötte el magában, azonban csak nem zavarta meg az idilli pillanatot.

Nem tudta, mennyi ideig ácsorgott ott, de valószínűleg elég sokáig, mivel hamarosan megérezte az apja közeledtét. „Remélem, nem ölték meg egymást” morgolódott magában a nagy kutyaszellem, ahogy közeledett a hármas felé. Hamarosan találkozott „Sesshy”-vel.

– Te m... – kezdett volna bele kérdésébe, azonban észrevette, fia döbbent tekintete el sem fordult egy bizonyos ponttól. Hát, kíváncsisága, ami örökletes volt családjában, ismét csak felülkerekedett rajta, ahogy megnézte, mit bámul annyira értetlenül „Sesshy”.

Inutaishou is meglepődött, amikor meglátta a két alakot. De arcán gyorsan megjelent egy apró mosoly, ahogy rájuk tekintett. Sosem gondolta volna, egyszer így láthatja a fiát, de büszkeséggel és örömmel töltötte el a tudat, hogy egyszer, a jövőben ilyenné válik majd Sesshoumaru.

Mintha csak megérezte volna vizslató pillantásukat, „Sessh” szemei kipattantak és élesen feléjük fordította tekintetét. Bosszankodva vette tudomásul fiatalabbik énje rosszalló nézését, azonban még épp idejében vette észre apja büszke mosolykezdeményét. Döbbenten elnémult, ahogy minden gondolata kiesett elméjéből.

Az apja.

Büszke.

... és őrá!

Mérhetetlenül örült ennek, habár, mielőtt még utat tört volna az áruló mosoly arcára, gyorsan elfordult tőlük és ébresztgetni kezdte Kayout. Közben hallotta, ahogy két pár könnyű lépés elhagyja a kis tisztást.

**

– Mi a... – Sango torkára forrott a szó, ahogy kipislogta a szeme előtt lebegő fekete foltokat. Egy nagy fehér fényesség, aztán... semmi.

Harctársai eltűntek a hatalmas gömbben, amit az összekavarodott támadások okoztak. Kétségbeesetten pillantott le Kiraráról jobbra-balra, mire végre észrevette Mirokut és Kohakut, akik ugyanúgy döbbenten pillantottak fel a nagy sárkánykígyóra. Egy kicsit noszogatva a macskaszellemet, gyorsan mellettük termett. Megkönnyebbüléssel töltötte el szívét, hogy mindketten sértetlennek látszottak.

Azonban a veszély még korántsem múlt el.

A szellemirtó lány nagyot nyelt, ahogy felpillantott az egész csatateret beárnyékoló démon hatalmas alakjára. Keze görcsösen szorította a Csonttörő pántját, ahogy lelkiekben próbált felkészülni a küzdelemre.

A harcra, melyben tudta, nincs semmi esélye. A harcra, melyben tudta, hogy mindannyian meg fognak halni, hacsak nem történik valami csoda. Ám most, hogy minden társuk odaveszett, kilátásaik jelentőségteljesen csökkentek. A körülöttük lévő halandók eszeveszetten menekültek a szélrózsa minden irányába, miközben a szörnyeteg ismét belekezdett módszeres kiirtásukba.

– Buddha legyen velünk... – motyogta Miroku, ahogy még erősebben megmarkolta szerzetesi botjának nyelét.

Azzal nekilendültek a keserű küzdelemnek.

Folytatása következik...