A Sors útjai 3 - Midoriko harca

– Lám-lám, a jövőből érkezett szellemasszony... – jelent meg egy gunyoros mosoly a fiatal Sesshoumaru szája szegletében.

Kayou meglepődött.

– Ezt meg honnan...?

– Hogy honnan tudom? – kérdezte magabiztosan a férfi, amire egy biccentés volt a felelet. – A paptól, aki múltkor visszaküldött téged... milyen kár, hogy ezúttal már nem teheti meg...

– Tessék? Ezt meg hogy érted? – kérdezte óvatosan a nő, bár volt egy nagyon rossz érzése ezzel kapcsolatban. S a gúnyos félmosoly, amely mély szélesebbre húzódott az ifjú Sesshoumaru ajkain, csak alátámasztotta ezt.

– Távozásod után sajnálatos módon elhalálozott. Igencsak váratlan esemény volt... – vigyorgott sötéten.

– Mit... mit csináltál...? – hápogott a nő, s érezte, szédülni kezd. Csak botjára támaszkodva tudott talpon maradni. Teljesen egyértelmű volt, mi történt: a fiatal démon valószínűleg megölte mérgében a papot. „És mindez csak az én hibám... én kevertem őt bele, pedig senkinek, semmit se ártott!” egy keserű könnycsepp gördült le Kayou arcán, amit aztán gyorsan letörölt. Terhesség és hangulatingadozások ide vagy oda, össze kellett szednie magát, ha élve akart kikerülni ebből a szituációból. És ha meg akarta védeni még meg nem született fiát...

– De látom, veled is történt egy s más, mióta utoljára találkoztunk... – jegyezte meg az ifjú démon, s lépett egyet a nő felé.

– Ne merj közelebb jönni hozzám! – hátrált el tőle Kayou, miközben feltartotta maga előtt a botját. A férfi egy pillanatra megtorpant.

– Ugyan, mit árthat nekem egy állapotos szellemasszony? Ráadásul... nem is vagy telivér. A világnak teszek szívességet, ha megszabadulok tőled és a fattyadtól is! – osztotta meg gondolatait a kutyaszellem, azzal továbbindult.

E szavak úgy vájtak Kayou szívébe, mint méreggel átitatott éles pengék. „Emlékezz! Ez nem az a Sesshoumaru, aki a gyermeked apja! Ez nem ő...!” hevesen rázta a fejét, hátha elűzheti belőle az előbb elhangzott kegyetlen szavakat. Azonban ez nem nagyon sikerült neki. Tudta, hogy nagyon régen az ő Sesshoumaruja is ilyen volt, ha nem pontosan ez a személy. És habár ott volt a tény, hogy a szóban forgó férfi immáron sosem bántaná szándékosan, mégis nehezére esett kiverni e szavakat elméjéből.

Erősen összeszorította szemeit, hogy gátat szabjon kicsordulni készülő könnyeinek.

– Hogy mered... – suttogta mérgesen, majd nem bírta tovább, dühösen az aranyszín tekintetbe nézett saját könnyáztatta szemeivel, s magából kikelve kiáltozni kezdett:

– Van fogalmad egyáltalán róla, hogy miket beszélsz?! ... Hát persze, hogy nincs...! – vett egy mély levegőt, hogy megpróbálja lenyugtatni magát kirohanása után. – Hagyj békén – tette még hozzá csendesen, azzal félig elfordult tőle.

Egy könnycsepp szaladt szabadon útjára, mely végigfolyt szép arcán. „Tudom, hogy Sesshoumaru sosem mondana ilyet... mégis nehéz ezeket a szavakat kivernem a fejemből... nem tudhatom, mit érezhet, hiszen tényleg nem lesznek teljesen démonok a gyermekeink... de Taiki és Miharu... értük megéri kockáztatnom!”

– Hn. Ostoba – hallatszott a fiatal Sesshoumaru hangja, majd Kayou hallotta, ahogy kipattan az energiaostor. Azonban érezte, már nincs ereje arra, hogy félreugorjon a támadás elől. Kifárasztotta a mai nap, s a narancsvörös színek azt jelezték, az éj is hamarosan leszáll...

„Sesshoumaru...” urára gondolt utolsó erejével, mielőtt hallotta volna, hogy a fiatal démon lecsap az aranyló-zöldes ostorral. Behunyta szemeit, s várta a fájdalmat, az azonban nem következett be, csupán egy dühödt kiáltás:

– Ne merészelj hozzáérni!

Kayou szemei azonnal kipattantak, s a hang irányába fordult: szíve nagyot dobbant, ahogy meglátta a mellette elsuhanó Sesshoumarut, az ő Sesshoumaruját, amint hárítja a felé közeledő csapást. „Hogyan is lehetettem olyan ostoba, hogy kételkedtem benne...?” dorgálta meg magát a nő, s szipogva fordult a két férfi felé.

Belőlük azonban nem sokat lehetett látni, mivel azonnal harcba bocsátkoztak, felkavarva az avart, valamint a száraz földet, mely a talajon ülepedett le; így aztán minden elhomályosult, ráadásul olyan sebességgel mozogtak, hogy alig lehetett követni őket szabad szemmel!

„Ajaj... sürgősen ki kell találnom valamit, mielőtt még ezek megölik egymást! A két Sesshoumaru tulajdonképpen ugyanabból a személyből származnak, tehát bármelyikük is győzedelmeskedne, nagy valószínűséggel az is meghalna, ha olyan lenne a sérülése a másiknak...” idegesen tekintett körbe-körbe, hogy vajon mit tehetne, azonban semmi használható ötlet nem jutott az eszébe.

Meglepődött viszont, amikor két démont is érzett még közeledni. Az egyik a nővére volt, a másik pedig... „Inutaishou!” ismerte fel. „Talán ő segíthet nekem!” Azonban már nem volt lehetősége erre megkérni a nagy kutyaszellemet...

– Nahát! Ezt el sem hiszem! Egy falu! Pont napnyugtakor! – örvendezett Kagome, majd a félszellem felé fordult mosolyogva:

– Hát nem csodálatos, Inuyasha?

– De, nagyon... – mormogta amaz, gyanakodva méregetve a rosszalló tekintetű helybelieket.

– Ahogy sejtettem, jókora feltűnést keltettünk... – sóhajtott halkan Midoriko, azzal egy fáradt mosollyal az arcán útitársai felé fordult:

– Sajnos egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy találhatunk éjszakára szállást.

– Úgy van. Menjünk is tovább! – bólogatott nagyban a hanyou.

– Na de az erdőbe? Ki tudja, miféle lények mászkálnak elő az éj sötétjében?! – nézett rá az egyenruhás lány, mintha a fiú megőrült volna.

– Igaza van a fiatal papnőnek – hallatszott mögöttük egy kedves női hang, mire mindhárman megfordultak. Egy hosszú, barna hajú, kedves barna tekintetű hölgy állt velük szemben, kezében egy teli kosár gyümölccsel. – Ilyenkor nem biztonságos a környező rengetegben. Sok veszélyes szellem mászkál arrafelé...

– Igen, érezni is őket, hogy már mozgolódnak – erősítette meg Midoriko.

– Ha gondoljátok, nálam megszállhattok – ajánlotta fel a nő. – Habár nincs sok hely, de az uram ma éjjel nincs itthon és talán elférünk...

Mivel a többiek valamilyen furcsa oknál fogva némák maradtak, a miko magára vállalta a feladatot, hogy döntsön:

– Nagyon hálásak vagyunk Neked – hajolt meg enyhén, majd bemutatkozott, azonban, mikor odakerült, hogy bemutassa útitársait is, egy pillanatra megakadt a hangja. Mindketten megkövülten nézték az előttük álló személyt, de legfőképpen a hanyou. Először a fiatal papnő tért észhez:

– Bocsánat, Kagome vagyok – hajolt meg ő is, majd oldalba bökte a bamba félszellemet.

– I-inuyasha... – nyögte a fiú, mire a nő elmosolyodott:

– Izayoi vagyok. Kérlek, kövessetek – azzal hátat fordított nekik, s elindult az utcácskában.

Mikor végre mindannyian felocsúdtak, a félszellem megszaporázta lépteit, mígnem Izayoi mellé nem ért.

– Majd viszem én – ajánlotta fel, majd meg sem várva a nő válaszát, elvette tőle a kosarat.

– Köszönöm szépen – hajolt meg enyhén a nő, miközben kedvesen rámosolygott. Ettől Inuyasha arcán is feltűnt egy bátortalan mosoly:

– Szívesen...

A két Sesshoumaru javában küzdött, azonban még egyetlen sérülést sem sikerült ejteniük a másikon, amihez nagyban hozzájárult, hogy a felkavarodott törmeléktől ők maguk sem látták tisztán ellenfeleiket. Aztán az idősebbiknek végre sikerült megsebesítenie a másikat, ám legnagyobb megdöbbenésére rajta is pont ugyanott megjelent a vágás, amikor karmaival csapott le, mint a fiatalabbikon.

Egy pillanatra annyira lekötötte figyelmét ez a probléma, hogy észre sem vette, alteregója kegyetlenül kihasználja ezt, így még egy karomcsapással lehetett gazdagabb: ezúttal a bal karján. Azonban a fiatal Sesshoumaru diadala nem tartott sokáig: rajta is megjelent ugyanaz a sérülés.

– Mi a...

– Hn. Hát még nem jöttél rá? – heccelte az idősebbik, akinek minden világos lett, mikor az előző támadáskor olyan közel kerültek egymáshoz, hogy a másik arcát ki tudta venni. „Nem győzhetek ellene, hiszen akkor magammal is végzek... de, ha kellő erősségű ütést tudnék mérni rá, amitől ő épp elveszítené az eszméletét, én viszont még éppen, hogy nem, akkor talán...” gondolatát nem fejezte be, hanem máris támadásba lendült.

Az ifjú Sesshoumaru még megdöbbenve ácsorgott, s csak későn ocsúdott fel. „Ez az!” gondolta a harc hevében az idősebbik, azonban, mielőtt lecsaphatott volna áldozatára, valami hatalmas erő visszadobta őt, s egy fához szegezte, ami mellett közvetlenül Kayou toporgált.

– Ne merészeld a fiamat... – Inutaishou nem fejezhette be, mert a fiatalabbik közbevágott, ahogy vészesen közeledett a többiekhez:

– Ne avatkozz közbe! Ez nem tartozik rád!

– Dehogynem – tekintett vissza rá a szeme sarkából a nagy kutyaszellem. – A fiam vagy.

– Akkor miért fojtogatod őt? – kérdezett vissza az idősebbik, akinek torkára még mindig Inutaishou keze kulcsolódott, amit szokatlanul nyugodtan tűrt a férfi.

Apja éles tekintettel pillantott felé, azonban arcára ugyanúgy döbbenet ült ki, mikor végre elült a törmelék és a küzdelem hevében felkavarodott por, s végre látni lehetett ellenfele arcát. Szemei elkerekedtek, ahogy a fához szegezett alakra nézett. Aztán döbbenten hátrébb lépett egyet, elengedve az idősebbiket.

– De... hogy lehetséges ez...?

– Sesshoumaru! – szaladt oda hozzá Kayou, szemében aggodalom csillant, s azonnal a sérüléseket kezdte vizsgálni.

– Hagyd, hamar begyógyulnak – hessegette el magától a segítő kezet, még mindig apján és fiatalabbik énjén tartva tekintetét; csupán egy pillantást vetett a nőre, hogy megbizonyosodjék róla, semmi baja nem esett az ijedségen kívül.

– Kayou? – Inutaishou figyelme most rá terelődött, mire ő bólintott. – Na de...

– Mennyi idő telt el azóta, hogy találkoztunk? – vágott közbe a nő.

– Hát... talán pár hónap – felelte bizonytalanul a férfi, mire Kayou biccentett, aztán az idősebbik Sesshoumarura tekintett:

– Ez akkor azt jelenti, hogy ugyanott vagyunk, mint ahová akkor kerültem, mikor az a démon visszaküldött a múltba.

– És az pontosan mikor is van...? – Kayou tudta, hogy a nővére a közelben van, most mégis egy kicsit összerezzent, hogy ilyen váratlanul meghallotta a hangját.

Arani a környező fák takarásából lépett elő, onnan, ahonnan az idősebbik Sesshoumaru is érkezett. Kayou a nővérére emelte tekintetét:

– Azt hiszem, nagyjából úgy... talán kétszáz évet utazhattunk vissza az időben...

– Akkor Inuy...

– Még nem! – szakította félbe az idősebbik Sesshoumarut Kayou, mielőtt még elszólta volna magát. – Legalábbis, amikor legutóbb itt jártam, akkor még nem...

– Te meg ki vagy? – nézett rá az újonnan érkezettre a fiatalabbik Sesshoumaru, mire Inutaishou is érdeklődve pillantott rá.

– Arani a nevem. Kayou nővére vagyok.

– De te teljesen szellem vagy – mutatott rá a tényre a fiatal Sesshoumaru.

– Úgy van – biccentett a nő, majd az égre emelte tekintetét:

– Esteledik. Ideje lenne valami pihenőhely után néznünk.

– Hn. Talán félsz a sötétben? – heccelte a fiatalabbik Sesshoumaru, amivel sikerült egy rosszalló pillantást bezsebelnie apjától. – Vagy nem bírod az éjszakázást...?

– Egyáltalán nem erről van szó – rázta meg udvariasan a fejét a nő, majd kissé fagyosabb hangnemben folytatta:

– De ha nem tűnt volna fel, a húgom gyermeket vár és neki pihenésre van szüksége.

Feszült csönd következett.

– Áh, ugyan, csak emiatt nem kell, ho... – kezdett volna szabadkozni Kayou, azonban az idősebbik Sesshoumaru közbevágott:

– De igen. Pihenésre van szükséged – jelentette ki határozottan.

A fiatalabbik Sesshoumaru egy értetlenkedő fintorral tekintett rá. Furcsa volt valaki olyan szájából hallani ezt, akivel tulajdonképpen egy személy. Inutaishou szemében azonban valami különös fény csillant, amit annak előtte még nem sűrűn látott fia egyik énje sem.

– Na de... – próbált ellenkezni Kayou, mire az idősebbik Sesshoumaru végre elszakította tekintetét a többiektől, s ránézett:

– Pihensz. Vita lezárva.

– Jó – sóhajtott beletörődően a nő, bólogatások közepette.

A beálló, kínossá nyúlt csendet Inutaishou törte meg:

– Az otthonom nincs messze, ha gondoljátok, elmehetünk oda.

– Remek ötlet, Inutaishou-sama – mosolyodott el Arani, mire a nagy kutyaszellem megütközve nézett rá, akárcsak a többiek.

– Honnan ismersz te engem? Talán a jövőben találkoztunk volna...?

– Nem – rázta meg a fejét a nő. – Csak apámtól hallottam Rólad.

A férfi egyelőre nem firtatta a dolgot, mikor meglátta, hogy Kayou sikertelenül próbál elnyomni egy ásítást.

– Éjjelre meghúzódunk ott, aztán reggel kitalálhatjuk, hogyan tovább – rendelkezett Inutaishou.

– Nincs mit ezen megbeszélni – tárta szét a karját a fiatalabbik Sesshoumaru. – Csak jól eltángálom ezt az idiótát és... – hangja elcsuklott, mikor kapott egy jó nagyot a feje búbjára.

– Milyen idiótát akarsz te eltángálni, ostoba?! – kérdezte idősebbik énje dühösen.

– Sessh... – sóhajtott fáradtan Kayou, ahogy megérintette a férfi karját. Furcsamód, a nő közelsége lenyugtatta a démon idegeit és szó nélkül elindult apja után. A nő csak csóválta a fejét és próbálta visszafogni kuncogását.

– Na, ne bámulj már, hanem gyere, mert még lemaradsz! – szólt rá Arani a fiatalabbik Sesshoumarura, ahogy elhaladt mellette. Egy szívdobbanásnyi idő után aztán felocsúdott ő is és a többiek nyomába eredt.

Folytatása következik...