A Sors útjai 3 - Midoriko harca

Olyan volt, mintha nyüzsgő hangyabolyra tekintettek volna le. Mindenki egyszerre indult meg, s próbált kitérni a csapás elől, az utolsó pillanatban. Kayou szemei könnyesen csillogtak, ahogy Sesshoumaru mellett állt: tudta, rajtuk kívül valószínűleg senki nem éli túl. „Drága kami; kétlem, hogy ilyen sorsot szántatok volna nekik... ilyen halállal...”

Kagome eközben nem menekülni kezdett, hanem szerelme irányába rohant:

– Inuyasha! Inuyashaaaa! – sikoltotta, ahogy látta, a támadás egyre közelít a félszellem felé.

– Kagome? – moccantak meg a kutyafülek, mire a hanyou arany tekintete döbbenten pislogott a papnőre, ahogy az közelebb ért hozzá. – Mit keresel itt? Tűnj innen, különben meghalsz, te ostoba!

– Így se, úgy se tudok megmenekülni! – a lány arcáról immáron szabadon potyogtak a könnyek. Hangja suttogássá halkult az utolsó pár szónál. – Akkor legalább hadd én válasszam meg, hol halok meg...

– Ne mondj ilyeneket! – ölelte át Inuyasha a szipogó lányt.

– És kivel... – remegett meg Kagome hangja, ahogy ő is átkarolta a fiút.

A félszellem érezte, ahogy közelít feléjük az elsöprő jyakival dúsított támadás. Behunyta arany szemeit és orrát mélyen belefúrta a lány nyakába, keresve Kagome édes illatát. Nem akarta őt elengedni.

Eközben a papnő hátán végigfutott a hideg, ahogy megérezte azt a rettentő gonosz aurát, mely sugárzott az egyesült szellemekből álló sárkánykígyóból, valamint a kivédhetetlen támadásából. „Midoriko-sama... bárcsak akkora erőm lehetne, mint Neked volt, hogy meg tudjam védeni azt, akit szeretek...!” összeszorította szemeit és még erősebben átölelte Inuyashát, miközben a mikóhoz fohászkodott.

– Mi ez...? – remegett meg Kagome, mikor kellemes borzongás futott végig testén. Szemei egyből kipattantak, és körbekémlelt, még mindig Inuyasha karjaiban. Tekintete a barlang száján akadt meg. Lilás-kékes fények villództak a sötét lyuk mögötti helyiségekben.

– Ott! – kiáltotta. Hangja beszáguldotta az egész csatamezőt és ismét döbbent csend lett úrrá mindenen – leszámítva a dübörögve közeledő támadást, s a hangosan üvöltöző sárkánykígyót, mely élvezte a félelmeket, miket jövendőbeli áldozataiban érzett, akik most egy emberként fordultak abba az irányba, amerre az ifjú papnő mutatott.

A lilás fények felerősödtek; a következő pillanatban pedig az egész hegy, amely a barlangot ölelte, szétrobbant, a szélrózsa minden irányába hajítva apró szikla- és földdarabokat. A hatalmasabbak szétmorzsolódtak az elemi tisztító erőben, mely szétáradt a hegy hajdani gyomrából.

A jelenség közepén egy kicsiny alak tűnt fel – elenyészőnek tűnt formája a hatalmas erőkhöz képest, melyeknek parancsolt. Ezt már a sárkánykígyó sem tudta figyelmen kívül hagyni. Egy energiagömböt kezdett formázni, s mire végzett vele, ellenfele körül elült a legtöbb fény, csupán halványan lehetett érzékelni a végtelen erőt, mely belőle áradt.

A vörös démon elhajította a gömböt felé, mire az emberi alak mogyoróbarna szemei hirtelen felpattantak, ő pedig keze ügyében tartott kardjával kivárt, majd pedig egyet suhintott vele a megfelelő pillanatban. Pengéjéből tiszta fehér fény tört elő, előbb a gömböt elérve, majd pedig azt a hatalmas csapást, mellyel a Bakuryuuha is egyesült.

Szikrázó kék, lila és fehér színben úszó villámok cikáztak, ahol összeértek a támadások, majd pedig felnagyobbodtak és egy hatalmas kitörés, valamint dübörgés kíséretében vakító fény áradt. Mindenki kénytelen volt maga elé emelnie a karját, még úgy is, hogy elfordult, olyannyira éles volt.

Aztán csend. Síri csend. A zaj elült, akárcsak maga a fényjelenség is. Az életben maradt közönség óvatosan kandikált ki kezei közül, majd, mikor tekintetük megmentőjükre siklott, a legtöbben térdre rogytak és fejet hajtottak neki, amint felismerték.

Sango és Kohaku megdöbbenve pillantottak fel rá, s nem telt bele sok időbe, mire ők is meghajoltak, akárcsak Miroku. Inuyasha, karjában még mindig a reszkető Kagoméval értetlenkedve pislogott fel az égben lebegő alakra, aki hamarosan ereszkedni kezdett. A tömegen izgatott morajlás futott végig ennek láttán és sustorgások vonultak végig; akárcsak a lágy őszi szellőé a kies pusztán.

Kagome immáron Inuyasha mellett állt, mindketten megkövülve nézték az előttük álló harci díszbe öltözött nőt. Fent, az egyik hegytetőn, ahol menedéket kerestek, Kayou megindult lefelé. Pontosabban leugrott, de Sesshoumaru elkapta és egy rosszalló pillantással lekísérte, puhán érve földet, ahol még mindig nem engedte ki karjai közül. Arani pár pillanattal később csatlakozott hozzájuk; együtt sétáltak Inuyasháék mellé. Csupán ők öten voltak, akik nem hajoltak meg az előttük álló nő előtt.

Végül Kagome kibökte a kérdést, mely mindannyiukat foglalkoztatta:

– Midoriko-sama...?

Az alak biccentett, s egy halvány mosoly jelent meg szája szegletében.

– Most nincs időnk a csevegésre; van egy szörnyeteg, akit ideje lenne végre legyőznöm. Időtlen idők óta harcolunk.

Hangja lágy volt és selymes, megnyugtató a fáradt fülnek és elmének. Mondandója végeztén megfordult és feltekintett a lecsapni készülő démonra, azzal a következő pillanatban már ott sem volt; elrugaszkodott a talajtól, hogy közelebb kerülhessen ellenfeléhez.

– Mi is segítünk! – kiáltotta Kagome, s rögtön Inuyashára nézett. A lány kezében már volt az íja és egyetlen nyílvessző.

– Mi van? Csak nem egy nyíllal akarsz kiállni ellene?! – kérdezett vissza a félszellem. – Te megbuggyantál!

A lány kedvesen elmosolyodott:

– Fekszik.

– Aurgh...

– Most már hajlandó vagy segíteni?

– Igazán, csak kérned kellett volna... – próbálta menteni büszkeségét Inuyasha; nem sok sikerrel.

Kagome felkapaszkodott a félszellem hátára, aki összegyűjtve minden erejét elrugaszkodott a talajtól, hogy kövesse a feltámadt mikót. A három youkai lent maradt, azonban nem tartott sokáig mozdulatlanságuk. Kayou tekintete elhatározottságot tükrözött, ahogy jobb karját oldalra kitárta. Nem kellett sokáig várnia: botja alig egy szívdobbanásnyi idő múlva már kezében volt, harca készen. Egy villanással megjelent végén az ezüstszín energiából álló penge.

– Mégis mit gondolsz?! – Sesshoumaru hangja élesen csattant mögötte.

– Csupán megmentem a barátaimat – felelte határozottan Kayou, majd suttogva hozzátette, csak magának címezve, azonban a két démon tökéletesen hallotta minden szavát:

– És a szeretteimet...

Azzal elrugaszkodott a talajtól; iszonyatos sebességgel közelített a sárkánykígyó felé, akit időközben már elért Midoriko és most előtte lebegett, kardját harcra készen tartva. Inuyasháékat hamar leelőzte, s csatlakozott a mikóhoz.

– Ostoba asszony... – morgott a kutyaszellem, s egy pillanatra vörösen felvillantak szemei.

– Hallottad, mit mondott, Sesshoumaru-sama – vetett rá egy oldalpillantást Arani. „És talán életemben először meg tudom őt érteni... és Zanukorót...” a démonnő tekintete megkeményedett, ahogy kezében kardjának kék pengéje felizzott „...hogy miért tette azt, amit...” Ezzel az utolsó gondolattal felugrott a levegőbe, húga után sietve.

Sesshoumaru szeme ismét aranyszínre váltott, ám látszott arcán, hogy erősen gondolkozik. Végül ő is felszökkent, s mindenkit megelőzve Kayou mellé érkezett, a Toukijinnel a kezében.

A következő energiagömb már készülőben volt, s lent mindenki lélegzet-visszafojtva várta, mi történik majd... Amint a támadás elindult útjára, senki sem tétovázott, hanem azonnal cselekedett: Midoriko ismét lecsapott kardjával, ahogyan a három youkai is előhívta fegyvereik legerősebb támadásait. Inuyasha ugrása pedig pont ekkor ért zenitjére, s Kagome útjára engedte nyílvesszejét, mely sebesen szállt célpontja felé. Az ifjú papnő úgy gondolta, hogy először a támadásra koncentrál, s ebből a szögből, ha sikeresen átjut rajta, akkor a tisztítónyíl akár meg is sebezheti a sárkánykígyót; ezzel remélte, vége lehet a harcnak.

Azonban valamire senki sem számított...

– Hah? Mi történt? – pislogott értetlenkedve Inuyasha, ahogy a fehér energiagömb narancsvörös fénybe váltott át, miután utolérték az ellentámadások. – Kagome, kapaszkodj!

A lány bólintott és átkarolta a hanyou nyakát, így a fiú tudta használni mindkét kezét, hogy előhívja a Bakuryuuhát. Elemi erők feszültek egymásnak, míg végül hirtelen vakító fehér fényesség villant, ami mindenkit arra késztetett, hogy ismét behunyja a szemét.

Amint kitisztult látásuk, nagyon meglepődtek. Kagome értetlenkedve tekintett körbe: egy dús füvű legelőn álltak, s körülöttük elszórva lovak és tehenek legeltek.

– Hát ez meg...? – mormogta döbbenten.

– Nem tudom... – hangzott a hanyou válasza.

Kagome ekkor döbbent rá, miért van hiányérzete, mióta megérkeztek erre a fura helyre néhány pillanattal ezelőtt:

– Inuyasha! Hol vannak a többiek...?!

– Urgh... – Kayou a hátát fájlalva tornászta fel magát végre ülőhelyzetbe. Beletelt néhány másodpercbe, mire eltűntek szemei elől a furcsa sziporkázó csillagok, s végre körültekinthetett. Óvatosan feltápászkodott, hasára téve kezeit. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor a méhében növekvő Taiki rúgott egyet – igaz, ezzel egy időben fájdalmas fintorát is igyekezett elnyomni. „Erős fiú, az egyszer biztos...” kuncogott magában, büszkeséggel gondolva fiára és annak apjára. „Egek! Sesshoumaru!” tekintett körbe, azonban az erdő, ahová került, rajta kívül teljesen kihaltnak tűnt.

„Na várjunk csak... erdő??? És én meg...” hátrafordult „naná, hogy megint egy fának préselődtem! Pont úgy, mikor...” emlékeit egy rendkívül gyorsan közeledő démoni aura szakította félbe.

– O-o... – csúszott ki száján.

Kétségbeesetten körbepillantott ismét, s ezúttal legalább fegyverét megtalálta. Nehézkesen lehajolt érte, s mire felegyenesedett, a youkai is odaért.

– Sesshoumaru... – ismerte fel a férfit Kayou. De valami nem volt rendben. Amint eltűnt a kutyaszellem futása következtében felkavarodó por, a nő szemei elkerekedtek, agya pedig egy hosszú pillanatra leblokkolt. Még mindig pontosan emlékezett, hogyan váltak el utolsó találkozásukkor a fiatal Sesshoumaruval.

Egy tüsszentés verte fel a sziklás és kopár fennsíkot, ahogy Arani felemelkedett egy nagy kő mögül. Éles szemeivel gyanakodva pásztázta körbe a környéket, az azonban teljesen üres volt, leszámítva a mellette ácsorgó alakot.

– Sesshoumaru-sama? – nézett rá tanácstalanul a férfira. – Van valami ötleted, mi történt?

Csend következett, végül a démon megrázta a fejét:

– Valahogy ismerős ez a hely, de nem tudom hová elhelyezni.

– Akkor... talán legjobb lesz, ha körülnézünk... – javasolta a nő. – Úgy tűnik, elszakadtunk a többiektől is.

– Kayou... – suttogta alig hallhatóan a férfi, s azonnal szimatolni kezdett asszonya illata után. Remélte, hogy sikerül megtalálnia; ráadásul minél előbb, hiszen igen veszélyes lehet számára egyedül bóklászni ebben az idegen világban, főleg, mikor várandós.

Alig egy szippantásnyi idő múlva meg is találta, amit keresett. Szó nélkül indult meg arrafelé, démoni sebességgel. Arani döbbenten pislogott néhányat, mígnem az ő szaglójárataiba is elértek az illatfoszlányok, melyek húga helyét jelezték, így végre megértette, miért is volt olyan sietős a férfinak. Azonnal utánaeredt, azonban nem sikerült utolérnie, csupán a nyomát és Kayou illatát követte. Aztán, mikor megérzett egy másikat, teljesen összezavarodott. „Olyan, mintha... mintha Sesshoumaru-sama egyszerre két helyen lenne!”

Zavartan ráncolta össze homlokát, s gyanakvását csak tetézte, mikor még egy szag kezdett közelíteni feléjük. „Ez is erős kutyadémon... ráadásul nagyon hasonló az illatmintája Sesshoumaru-samaéhoz!” még gyorsabb tempóra váltott, ám így is csak végszóra ért oda a helyszínre...

Egy hosszú, barna hajú nő rótta a poros utat, minden apró részletet eszébe vésve. Emléket azonban nem tudott fűzni e helyekhez. Mégis nagyon ismerősek voltak számára, hiába változott meg a táj. „Vajon mennyi év telt el azóta...?” most először gondolkozott el igazán ezen. „És most hol vagyok? Na és akik mellettem harcoltak, hová tűntek...? Remélem, nem esett komolyabb bajuk...” egy gondterhelt sóhaj szakadt ki belőle, ahogy eszébe jutottak.

– Midoriko-sama!!! – egy kiáltás rántotta vissza a valóságba. A papnő meglepve fordult meg: mögötte, az úton a kutyafülű félszellem és a fiatal miko igyekezett utána. Megállt és bevárta őket, bár sejtette, ők sem tudnak magyarázattal szolgálni a történtekre.

A fura ruhás lány kapkodta a levegőt, hogy lenyugtassa magát a futás után. Ellenben a hanyou közönyös arckifejezéssel ácsorgott, karba tett kézzel.

– Midoriko-sama, van fogalmad arról, hol lehetünk? – hallatszott Kagome tanácstalan hangja, mire a miko megrázta a fejét.

– Sajnálom, nincsen... valahogy ismerős a környék, de nagyon megváltozott, annyi bizonyos...

– Lehet, hogy keresnünk kéne valami települést és ott érdeklődni, hátha az itteniek tudnak segíteni – javasolta a lány.

– Áh, Kagome – húzta fel az orrát a féldémon, miközben behunyta a szemét. – Már megint egy újabb falu?!

– Inuyasha... – vonta össze szemöldökét a megszólított. – Neked talán van jobb ötleted???

A félszellem végre kinyitotta egyik szemét, de amint meglátta dühös társát, ijedtében kiesett szerepéből és önkéntelenül is hátralépett egyet. Szemében azonban továbbra is makacsság csillant.

– Hmph!

– Hát akkor ezt azt hiszem, megbeszéltük, feltéve, hogy Midoriko-sama is egyetért – nézett kérdően a papnőre Kagome.

– Részemről rendben – biccentett a miko, így folytatták útjukat.

Midoriko azonban képtelen volt kiverni fejéből, mit szólnának bárhol is, ahová betennék a lábukat. „Egy félszellem, egy furcsa ruhás lány és egy régóta halottnak hitt papnő... nem mondom, szépen összegyűltünk...” elnyomott egy kuncogást, s ismét felvette komoly arckifejezését, miközben a Nap lejjebb csúszott a láthatáron. Idegesen pillantott fel az égboltra.

– Valami baj van, Midoriko-sama?

A kérdezett a fiatal papnőre nézett, de aztán megrázta a fejét, ahogy tekintetét ismét a vörösödő felhőkre függesztette:

– Ideje lenne lassan valami pihenőhelyet keresnünk éjszakára.

Inuyasha arrogánsan ciccentett egyet, mire a többiek figyelmét azonnal magára vonta:

– Ezért nem szeretek én halandókkal utazni! Éjjelre mindig meg kell állni! És napközben is sokszor kell pihenniük!

Kagome már éppen robbant volna a dühtől, ahogy szokott, azonban Midoriko hangja megállította:

– Te is félig ember vagy... – erre a félszellem sértődötten elfordult tőle, de a miko kitartóan folytatta. – Ráadásul ma már nem találunk falut sötétedés előtt... az éj beálltával pedig sehol nem látnának szívesen ilyen furcsa utazókat, mint mi. Nem tudnánk meg semmit sem, ma már nem tehetünk semmit.

Inuyasha mélyet sóhajtott.

– Hát jó... de hajnalban azonnal továbbindulunk, amint a Nap első sugarai felbukkannak a keleti láthatáron! – rendelkezett a fiú.

– Hogyne – mosolyodott el óvatosan Midoriko.

– Remélem, hamar megtaláljuk a többieket... – motyogta félhangosan a köztük haladó fiatal lány. – Aggódom értük...

A félszellem ismét csak méltatlankodva ciccentett, hogy elrejtse valódi érzéseit, azzal megkezdődött a keresés egy alkalmas pihenőhely számára.

Folytatása következik...