A Sors útjai 3 - Midoriko harca

A vipera még egyet visított, aztán lecsapott áldozataira – Takamaru rémült seregére. Az emberek fejvesztve menekültek, de nem sokáig: amint a levegőből született hüllő átsuhant alakjukon, alig néhány pillanaton belül összeestek.

– Ki vagy te? Mutasd magad! – kiáltotta Inuyasha, még szorosabban markolva kardjának markolatát.

Egy halk kuncogást hozott felé a szél.

– Enyje, hát így kell fogadni egy segítő kezet és egy régi barátot...?

A por lassan elült, így most már könnyedén kivehették alakját:

– Kuroda??? – bökte ki az Inuyasha csapat szinte egyszerre.

– Hn – Sesshoumaru alig egy pillantásra méltatta régi ismerősüket, azzal tovaszállt, hogy energiaostorát használva megritkítsa az ellenség sorait.

– Hű, egész jó kis támadást hoztál össze – makogott Inuyasha zavarában.

Kuroda hátrasimította az arca elé lógó egyetlen ezüstszínű tincsét és ajkai szegletében egy büszke félmosoly játszott:

– Majd később megbeszéljük, Inuyasha – biccentett, aztán elfordította tekintetét. – Ha jól látom, még van egy kis dolgunk, a Kaze no Ryukyu-m ellenére...

Azzal már rohant is arrafelé, ahol a legsűrűbben voltak ellenségeik; kardja minden egyes csapásával egy-egy test hullott a földbe. Háború volt. És háborúban nincs helye kegyelemnek.

– Jé, akkor Kazarunak is itt kell lennie valahol a közelben, nem igaz? – kérdezte Shippou Kirara hátáról. A nagymacska egyetértően mormogott.

– Gyertek! – ugrott fel a neko hátára Sango, kezében a Csonttörővel, azzal már a felhőket szelték és onnan tizedelték az ellenséget.

Egy apró, fekete árny suhant végig a vipera utáni porfelhőben, észrevétlenül. Még a démonok sem láttak ekkora nagy kavarodásban tisztán; ezt használta ki a nőstény madár. Közben úgy tűnt, mintha csőre mögött gonoszul elmosolyodott volna: a Kaze no Ryukyu-nak hála most kedvezően állt Takamaru ellenfeleinek szénája.

A madár óvatosan közelített a démon felé, miközben tekintetével a Szent Ékkövet kereste. „Hm. Nem valami kreatív.” állapította meg unottan, mikor megtalálta a férfi nyakában, egy láncon a Shikon no Tamát. „Talán, ha ellopom tőle, elvonhatom a figyelmüket... nem is... jobb ötletem van!”

Izgatottan csettintett csőrével, majd leszállt a barlang szája alatti hasadékban, ahol olyan mély árnyék ült, hogy szinte lehetetlenség volt belátni. Amint lábai talajt értek, alakja hirtelen változni kezdett, s a következő pillanatban már egy gyönyörűszép, fekete hajú és ruhájú, élénk ébenszín szemű, hófehér porcelánbőrű szépség guggolt. Nyakából elővett egy hollófekete madártollat és halkan mormolt valamit, miközben szütyőjéből rászórta az ott tárolt csillogó port.

– Menj! – suttogta a tollnak, ami hirtelen életre kelt és az előbbi fekete madárnak egy tökéletes mása formálódott belőle.

A madár könnyedén felrepült a sziklapárkány alól – ezúttal azonban már vigyázni kellett, mert az előbbi támadás által kavart zűrzavar és por elült már – és észrevétlenül közelített célpontja felé, miközben a nő távolba révedő tekintettel ült az árnyak közt. Szemeiben azonban nem a csata, hanem a madár által látott dolgok tükröződtek...

Takamaru kicsit ideges lett, mikor a vipera-támadás lerombolta seregének nagy részét, azonban megnyugodott, mikor látta, hogy démonjai még mindig harcolnak; akárcsak a felhők közül aláereszkedő mutáns, vérszomjas madarak is.

A halandók? Pótolhatók. Ahogy minden démon is, habár az is igaz, hogy az ő helyükre már nehezebb volt találni megfelelő pótlékot, mert egyre csökkent az erős youkai-ok száma.

Ezen töprengett, azonban gondolataiból egy madár karmos lábai tépték ki, ahogyan a Szent Ékkövet is a nyakából, láncával együtt.

– Hé! – kapott a szárnyas veszedelem után, s azonnal egy karomcsapás indul útjára; ami azonban gyengécske volt.

Takamaru hangosan szitkozódott és utasította körülötte álló démonjait, hogy azonnal szerezzék vissza a madártól az ékkövet. Azok sietve elindultak, s a férfi még azokat is mozgósította, akik ott akartak maradni, hogy védjék.

– Menjetek! Az Ékkő fontosabb! Ha nincs nálam, akkor nincs miért megvédenetek!

A hátramaradt három démon lopva egymásra pillantott ezt hallva, azonban egy szó sem hagyta el ajkukat, ahogy ők is az ékkő-vadászatra elindultak.

Eközben a barlang bejárata alatt, a repedésben gonoszul elvigyorodott a nő. Pislogott egyet és már ismét a saját szemével látott. A madár meglesz. Csak vigye minél messzebb azt az ékkövet.

Egy kecses ugrással a barlang szájánál termett, pontosan Takamaru előtt. A démon egy pillanatra nagyon meglepődött, de mikor a nő előrántotta övéből csillogó tőrét, a férfi arca gúnyos vigyorba torzult. Előhúzta sokkal nagyobb kardját, mire a nő szemében furcsa fény csillant. Tőre pillanatokon belül hosszú karddá változott; hullámos pengéjén csak úgy táncoltak a meg-megtörő napsugarak, a szivárvány színeiben.

Fémes csengéssel feszültek egymásnak a kardok, ahogy kezdetét vette a harc.

Sokáig vívtak, mígnem a nő ki nem merült. Utolsó erejéből még előhívott egy árnyat a homályból, mely egy harcos alakját vette fel, s amíg az lefoglalta Takamarut, addig ő egy szusszanásnyit tudott pihenni; tekintetével addig is kereste a többieket, habár fél szemét a mellette zajló csatán tartotta. Takamaru hiába akart a nő közelébe kerülni, a harcos mindig eléállt. Végül aztán rájött, máshogy nem juthat el hozzá, csupán, ha legyőzni az árnyat. Így vele kezdett újdonsült erővel vívni, még nagyobb hévvel.

Kazaru arra riadt fel, hogy közvetlenül a háta mögött két kard találkozik és furcsa csilingelésük hatására végigborzongott. Elkerekedett szemekkel fordult meg: észre sem vette, hogy árnyharcosát legyőzték, de, ami talán még jobban meglepte, aki hárította a reá súlytó csapást, az nem volt más, mint:

– Sesshoumaru-sama? – lehelte a nő hitetlenül, mire a férfi hátrapillantott a válla felett, és visszafordulva Takamaruhoz; egy lendülettel ellökte magától ellenfelét.

– Kazaru. Észre sem vetted, hogy legyőzték az illúziódat, vagy, hogy itt vagyok.

A nő elpirult szégyenében és lehajtotta a fejét, így hosszan leomló fekete fürtjei eltakarták vöröslő arcát. „Kimerítettek a mai nap varázslatai.”

– Mire vársz? – hasított elméjébe Sesshoumaru bosszankodó hangja.

– Hogy... érted? – pislogott tudatlanul Kazaru.

– Menj már! Ez nem a te harcod! – válaszolta a kutyaszellem, azzal hárította Takamaru újabb támadását.

Kazaru arcán nem volt jele semmi érzelemnek, de valahol mélyen, legbelül hálás volt Nyugat urának azért, hogy megmentette őt. Mélyet sóhajtott, azzal felpillantott a szürke, felhőktől és portól terhes égre, ahol észrevette a fekete madarat, melyet a tollból keltett életre. A démonok már majdnem beérték őt.

– Jaj ne! – csúszott ki a száján, mikor látta, hogy egy karomcsapás eltalálja az illúziót.

Ezzel egy időben érezte, ahogy az ő ereje is fogyni kezd. Még egy sikeres támadás a démonok részéről, s ő még jobban legyengül – a madár alakja megremeg, de még tartja az ékkövet.

Feszülten figyelte, mi történik a következő pillanatban, azonban egy fájdalmas kiáltás elvonta tekintetét az égboltról: Takamaru fájdalomtól eltorzult arccal rogyott le a földre, mellkasát szorongatva.

Sesshoumaru összevonta szemöldökét.

– De hisz nem is vágtam még meg... – mormolta félhangosan, csak magának.

Kazaru összeszűkített szemekkel koncentrált, s amit meglátott a sokak számára láthatatlan fátyol mögött, aminek segítségével a valóság mögé nyerhet betekintést, attól azon nyomban elkerekedtek a szemei és rémülten hátrált néhány lépést; csupán pár centire állt a szikla végétől.

– Ez... ez... – alig jutott szóhoz döbbenetéből.

– Micsoda? Bökd már ki, asszony! – mordult rá idegesen Sesshoumaru.

– Ez csak egy illúzió! De akkor... – felkapta a fejét az égre, pont, amikor a madarat leterítették a vadászok. Az ékkő lehullt, s Kazaru kezébe érkezett meg. A nő egyetlen érintésére a kő szétporladt.

– Ő is és az ékkő is illúzió volt... – összegezte döbbent arckifejezéssel. – De akkor hol van az igazi Takamaru és a valódi Shikon no Tama...?

– És hol dúl valójában a csata? – tette fel a logikus kérdést Sesshoumaru.

– Csata? – ráncolta össze homlokát a nő.

– Valaki megsebesítette az igazi Takamarut, ezért jelent meg a sérülés ezen az ál-testen is.

– Igaz...

– Mi baj, Kayou? – kérdezte Kagome.

– Tessék? – kapta fel a fejét a megszólított.

– Folyamatosan járkálsz fel-alá, idegeskedve... tudom, sok forog kockán, de pár órája még nem így viselkedtél... – magyarázta a papnő, aggódva.

– Csak... Arani.

– Hm? A nővéred? Tényleg, azt hallottuk, visszajött... – gondolkozott el a lány.

– Igen.

– És...?

– Most úgy tűnik, kibékültünk, de...

– De mi? – faggatta Kagome.

– De a harc kezdete óta nem láttam és aggódom érte. Sebesültek közt nem is várnám, hogy viszontlátom, de ami a legjobban aggaszt, a csatamezőn sem találtam... – nézett rá a kétségbeesés határán a nő.

– Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy minden rendben van – karolta át Kagome, hátha így meg tudja nyugtatni egy kicsit. – Arani tud magára vigyázni, biztosan jól van.

– Hát, remélem... – motyogta Kayou, s hálásan pillantott fel a lányra. – Nagyon kedves tőled, Kagome.

– Ugyan már! – hárította a dicséretet a lány. – Gyere, inkább lássuk el a többi sebesültet!

– Jó.

Egy hosszú, sötét hajú férfi ezekben a percekben esett térdre, a mellkasán tátongó széles sebet szorongatva. Éjkék szemei mérgesen megvillantak, majd a következő pillanatban oldalra vetődött, így kerülve ki egy újabb csapást. Ezúttal már kardját is visszaszerezte, amit az imént löktek ki kezéből.

Ahol a két penge találkozott, arany és vörös színű szikrák pattogtak ki. Egy hosszú, aranyszőke hajú nő tartotta az egyiket, gyönyörű, mézszín szemeiben visszatükröződtek a vörös fények, ezzel veszélyes atmoszférát teremtve körülötte.

– Ne is erőlködj. Gyenge vagy te az Ékkő nélkül! – gúnyolta a férfit, miközben hasított egyet oldalról a kardjával, azonban ezúttal Takamaru gyorsabb volt nála és kitért előle. A nő nem is látta, hogy megmozdult, már csupán azt érezte, hogy egy vörösen izzó kard éles pengéje feszül nyakának lágy húsába. Mozdulatlanná dermedt, azonban aranyban fénylő fegyverét még mindig nem engedte le.

– Én nem úgy látom. Mondd csak, Arani, most kinek a torkához feszül egy halálos penge...? – suttogta vérfagyasztóan a nő füleibe Takamaru.

A démonúrnő nyelt egyet, miközben pillantása saját kardjára esett. A pengében visszatükröződött a férfi öntelt arca. Arani szemei összeszűkültek, s hamarosan tekintete megakadt a férfi nyakában lógó láncon. Nagy spirituális energiát érzékelt. Tudta, hogy az a Shikon no Tama. „Annak kell lennie!”

– Majd meglátjuk, ki nevet a végén... – folytatta duruzsolva a férfi. – A te területeid is az enyémek lesznek, s győzelmem egyet jelent azzal, hogy Nyugaté is... hiszen, úgy tudom most mindkét hadsereg itt küzd az enyéimmel...

Arani nem válaszolt, agyában csak úgy cikáztak gondolatai. Lassan egy terv formálódott ki elméjében, azonban Takamaru még mindig nem fejezte be:

– Végignézed, ahogy elbuknak a katonáid... és romba dől a birodalmad... – a férfi egy kicsit megmozdította a pengét, mire egy vékony vércsík indult meg a nő nyakán, aki azonban nem adta jelét fájdalomnak – legvégül öllek meg téged, ne aggódj... De addig is szenvedni fogsz... ahogy a húgod is. Nem beszélve a kis halandó lányról, aki veled utazik...

A nő szemei döbbenten elkerekedtek. „Honnan tudhat Zanáról?!” hasított belé villámként a kérdés.

– Igen, tudok róla... semmi sem kerülte el a figyelmemet...

– Hn. Ne légy ennyire magabiztos, egyszer ez fogja jelenteni a halálodat – vetette oda neki fölényesen Arani.

– Na ne nevettess! Te sem tudod, miért pont ezt a helyszínt választottam a küzdelem helyének, igaz-e...?

A nő szemei összeszűkültek. „Eltervezte volna...?”

– Az arcodra van írva, hogy ezt sem tudtad...! – kacagott fel a férfi. – Hát elmondom, már úgysem tehetsz ellene semmit! – azzal eltaszította magától a nőt, de egyúttal meg is fosztotta kardjától.

Arani majdnem hangosan felnevetett, de türtőztette magát, mikor a kard kéken felizzott és megégette Takamaru tenyerét. Egy kéjes vigyorgást azonban ő sem tudott elnyomni, látva a férfi szenvedését.

Takamaru szemei egy pillanatra vörösen felvillantak, s eldobva a nő fegyverét, saját pengéjét Arani mellkasának szegezte, aki csendben állt a barlang falánál.

– Ne légy oly sokra magaddal, egyszer még ez jelentheti a veszted... – egy gúnyos mosoly jelent meg a férfi szája szegletében, ahogy kiejtette e szavakat.

– A barlang, ahol Midoriko lelke kiszakadt testéből és örökre megfagyott az időben, azokkal a démonokkal együtt, amikkel utolsó csatáját vívta. Ez a Shikon no Tama története... itt kezdődött minden és itt is fog eldőlni minden! – őrült kacagása szakította félbe saját mondanivalóját, azonban ügyelt rá, hogy kardja mindvégig az előtte álló fegyvertelen nőre mutasson. Mikor nevetése elhalt, folytatta:

– Az Ékkő segítségével elszívhatom a szellemek erejét, aztán, a Shikon no Tamát a testembe olvasztom, így aztán legyőzhetetlen leszek! Egész Nihon az enyém lesz!!!

– Őrült vagy – horkant fel Arani, nemes egyszerűséggel kijelentve e tényt.

– Majd meglátjuk, asszony, majd meglátjuk...

Folytatása következik...