A Sors útjai 3 - Midoriko harca

Miroku is már eléggé megsérült, s már csak nehezen tudta magát védeni, nemhogy Inuyashát, aki már alig volt eszméleténél a nagy vérveszteségtől. A méreg, ami szinte égette bőrét, nem engedte bezárulni a sebet és fájdalmas szenvedést okozott a félszellemnek, miközben gondolatai már nem is önmaga körül, hanem Kagoménél időztek. „Sikoltott... és én nem tudtam megmenteni...” gondolta keserűen, de szíve mélyén remélte, hogy valaki még idejében el tudott sietni a lány segítségére.

– Kagome... – Inuyasha hangja rekedten tört fel tüdejéből, ahogyan egy jó adag vér is.

„Már csak azt sajnálom, hogy a vérem sós ízét érezve kerülök a másvilágra, nem pedig Kagome édes ajkait...” sóhajtotta keserűen gondolatban, szemeiben pedig már alig pislákolt az értelem.

– A fene, öcsém, ne légy már ilyen szánalmas! Méghogy halandók keze által halálodat lelni...?! Micsoda szégyen! – hallotta Sesshoumaru hangját, amely most oly távolinak tűnt számára. – Gyerünk, kelj már fel, csak én végezhetek veled! Ne tedd ezt velem! – korholta továbbra is öccsét, mire Inuyasha szája szegletében egy keserű mosoly jelent meg.

– Hát ölj meg – köhögte. – Már úgysincs miért...

– Idióta.

Fényes kék villanás látszott, aztán a jelenség eltűnt, Inuyasha pedig egy pillanatra úgy érezte, mintha tényleg meghalt volna, de aztán lassan visszatért belé az élet. Sebe még mindig fájt, de a vér már nem ömlött belőle, csupán a méreg terhelte le testét. Aztán már tényleg nem bírta tovább; átadta magát a fekete öntudatlanságnak.

Utolsó pillanatában még hallott egy távoli sikoltást, melyet bátyja mérgesen morgó hangja követett:

– Baka onna... megmondtam neki, hogy maradjon a Kastélyban!

Utána viszont már tényleg elsötétült előtte minden...

A démon nem is pazarolta arra az idejét, hogy fegyvert rántson, karmaival esett neki a nőnek, aki ügyesen forgatva botját, kivédte a támadást, sőt, pillanatokon belül ellentámadásba fordította át védekezését.

Kayou érezte, hamar fárad, s ereje már nem a régi. Sőt, félt. Eddig még sosem félt ennyire. Ez más volt. Most nem csupán Kagoméról vagy róla volt szó, hanem a még meg nem született gyermekéről is. Támadásának ereje visszasöpörte a férfit jó néhány méternyire, de az gyorsan magához tért, s szeme rémisztő vörösen felizzott.

– Uh... oh... – Kayou arca egyik pillanatról a másikra falfehérre váltott.

Aztán, mikor rohanni kezdett felé a férfi, kezét ösztönösen meglendítette, s abból egy zöld ostor csapódott ki, a nő pedig többször is még megmozgatta csuklóját, ezzel hosszú vágásokat ejtve a démon addig hibátlan bőrén. Ellenfele mérgesen morgott, egyre hangosabban és veszélyesen.

A következő pillanatban pedig arca eltorzulni látszott, majd pedig, a sötétkék aura, mely körüllengte, teljesen eltakarta őt. Nemsokára már egy hatalmas fekete párducdémon állt Kayou és Kagome előtt.

– Te jó ég...! – suttogta Kayou, tágra nyílt szemekkel. –Az istenekre...!

Gyorsan odafutott Kagoméhoz, de hiába próbálta lábra állítani a lányt, minduntalan összecsuklott, a nő pedig nem bírta őt el ilyen állapotban. A párduc kinyitotta száját, melyben megcsillantak hatalmas metszőfogai, s lecsapni készült a rémült nőszemélyekre maga előtt.

Kayou és Kagome egyszerre vettek nagy levegőt, ahogy megszorították a másikat és teli tüdőből sikoltottak. Levegőjük hamarosan elfogyott, de aztán újból folytatták a sikoltozást, amint ismét lehetőségük volt rá.

A párducdémon szemében bosszankodás lángja villant; tisztán látszott, hogy nincsenek ínyére az éles női hangok. Frusztráltan mordult egyet, s felemelte egyik hatalmas mancsát, hogy összenyomja vele az előtte térdeplő két bosszantó alakot.

Teljes erejéből lépett volna rájuk, ám az utolsó pillanatban belécsapódott valami ezüstszín. Ahogy a por elült, halk, mérges morgásra lettek figyelmesek a közelben lévők, s a két nő meglepetésében még sikoltani is elfelejtett, ahogy feszülten várták, mi lép elő a porfelhőből.

Bumm.

Egy hatalmas mancs a földnek csapódott. Majd még egy. És még egy...

Egy nagy kutya lépett ki a napfényre, ezüst bundáján csak úgy szikráztak a napsugarak, pofáját két oldalt bordó csíkok keretezték, míg homlokát egy éjkék félhold ékesítette. Kayou azonnal felismerte, habár még sosem látta őt ebben az alakjában.

Kagome is hamar rájött, ki az, igaz, neki már volt szerencséje találkozni vele kutyaszellem formájában – az emlékre kissé összerándult; csöppet sem volt kellemes.

– Sesshoumaru... – lehelte alig hallhatóan Kayou, mire a kutyadémon vörösen izzó szeme sarkából rá tekintett, s mordult egyet. De a nő megrázta a fejét. – Nem tudom elvinni Kagomét...

Egy hatalmas sóhajtás szakadt ki a kutyából, de már nem figyelhetett tovább az apró alakokra, mert a párducszellem megelégelte az unalmas közjátékot, és alattomosan rátámadt.

Csontok reccsentek, vér fröccsent szanaszét, beborítva az egész fennsíkot, ahol a harc folyt, de végül a kutya sikeresen legyűrte a párducot, s egy elegáns mozdulattal kettéharapta hatalmas agyaraival a macskaféle torkát. Aztán üvöltött egy nagyot, a következő pillanatban pedig már rózsaszínes fény vette körül, s átalakult, felvéve ezzel emberi alakját.

Kayou idegesen harapdálta a szája szélét; tudta, hogy Sesshoumaru milyen mérges most rá; ezt tisztán érezte, nem is kellett volna a urának még mindig vörösen égő szemeibe néznie ahhoz, hogy erre rájöjjön. Nagyot nyelt, mikor a kutyadémon végre odaért hozzá, miután szája sarkából egy könnyed mozdulattal letörölte a vérfoltot; tekintete csak úgy perzselte asszonya bőrét.

– Megmondtam neked, hogy maradj ott – felelte kimérten, amit egy éles levegővétel kísért, hogy uralma alá tudja vonni dühét. – És te is megígérted... hát így bízzak a szavadban...?!

– Sesshoumaru... én... – kezdte óvatosan Kayou. – Én csak azt ígértem meg, hogy nem kockáztatom feleslegesen az életemet... és ez... ez nem volt az! Kagome meghalt volna, ha nem sietek a segítségére! – fejezte be, miközben lassan feltápászkodott.

Egy hosszú pillanatig feszült csend honolt, majd Sesshoumaru kifújta eddig bent tartott levegőjét és nyugalmat erőltetve magára megszólalt:

– Menj vissza a kastélyba. Ott biztonságban lesztek.

– Nem hagyhatom itt Kagomét – ellenkezett hevesen Kayou.

– Akkor vidd magaddal.

– Nem tudom... ilyen állapotban én semmit se tudok! – a nő gyorsan elfordult, de balszerencséjére éppen Kagoméval nézett szembe, így gyorsan fordult még egyet, s most mindketten csak oldalról látták. Arcába belehullott nagy hajzuhataga, így nem láthatták az apró könnycseppeket, melyet lassan eláztatták orcáit. Szipogásait próbálta elnyomni, s magát lenyugtatni, de legbelül mardosta a lelkiismeret-furdalás. Ő nem olyan személy volt, aki csak hátradől és tétlenül nézi, ahogy szerettei küzdenek életre-halálra.

Bár nem látta, Sesshoumaru megérezte a sós könnyek illatát a levegőben, s figyelmét nem kerülték el a halk, elfojtott szipogások sem, melyek a nőből törtek ki időről-időre. Közelebb lépett kedveséhez, de ő elfordította tőle a fejét; hihetetlenül szégyellte magát. A férfi sóhajtott egy nagyot és karjaiba zárta Kayout.

– Css... nyugodj meg...

– Hogy... hogy tudnék megnyugodni?! – szipogta el-elcsukló hangon a nő. – Tehetetlen vagyok, miközben akik nekem a legkedvesebbek, élet-halál harcot folytatnak...

Újabb csönd ereszkedett rájuk; a távolból hallatszottak a csata zajai, ahogy fém csattant fémen, néhol csontok ropogtak...

– Én nem akarok visszamenni, Sesshoumaru – nézett fel végre a nő. Szemében elszántság csillogott. – Én segíteni akarok!

A kutyaszellem nézte a nő könnyáztatta arcát, s a szemeiben lángoló eltökéltséget. Sokáig ízlelgette magában válaszát, végül beadta a derekát. Egy aprót biccentett:

– Rendben van... akkor segíteni fogsz a sérültek ellátásában; még nem fejeztem be – emelte fel kicsit a hangját, mikor látta, hogy Kayou közbe akar szólni – , tehát, segítesz a sérülteket ápolni, de nem mész a harc közelébe. Megértetted?

A nő még egy pillanatig hosszan nézett a szemébe, végül mégis megadóan sóhajtott egyet, s bólintott.

– Jól van – ölelte magához Sesshoumaru, egy puszit nyomva szerelme homlokára, mielőtt elengedte volna őt. – Elviszlek titeket oda.

– Köszönöm – suttogta rekedten Kayou, azzal utána indult.

Sesshoumaru könnyedén felkapta fél kezével Kagomét, majd másik kezét Kayouéba fonta, s egy pillanat múltán már kékesfehér fény vonta körbe mindannyiukat, majd pedig egy nagyobbacska szellemgömb elindult a Kastély és a harcmező közti tisztásra, ahol felállították a tábort a sérültek ellátására.

– Inuyasha! – sikoltott fel Kagome, mikor meglátta az eszméletlenül fekvő félszellemet, s már ugrott is ki Sesshoumaru karjából, de még ugyanabban a pillanatban össze is csuklott – lába még mindig nem bírta őt el.

– Ostoba halandó – mormogott magában Sesshoumaru, ám Kayou pillantására mégis felnyalábolta a lányt és letette az öccse melletti futonra. Kagome azonnal odamászott Inuyashához és lágyan megérintette a félszellem arcát – míg sajátja szomorúságot és fájdalmat tükrözött.

– Maradj itt – fordult Sesshoumaru Kayou felé, aki csak bűntudatosan biccentett egyet, majd odasétált Kagoméhoz, hogy bekösse a lábát.

– Gyere, megcsinálom ezt és nem fog fájni annyira... – kérte Kayou, azonban a lány csak nem akart a hanyou mozdulatlan alakja mellől elmenni.

– Inu... yasha... – suttogta elcsukló hangon.

– Jaj, ne légy már ilyen szomorú! Csak megsérült – próbálta nyugtatni őt Kayou. –Hidd el, egy-kettőre felgyógyul! – tette hozzá kacsintva.

– Biztos...?

– Biztos.

– Jó... – egy reszkető sóhaj hagyta el Kagome ajkait, ahogy végre leült és elhelyezkedett a futonján. Türelmesen megvárta, míg Kayou bekötözi a bokáját, aztán ismét Inuyasha mellett termett. Ezúttal azonban, mikor megérintette a fiú karját, a félszellem kinyitotta szemeit.

– Inuyasha! – kiáltott fel boldogan Kagome és a nyakába borult. Arcán temérdek könnycsepp pergett le a megkönnyebbüléstől, hogy Inuyasha magához tért.

– Ka... gome – nyögte a hanyou, aztán ő is átölelte a lányt és magába szívta édes illatát.

Csendes pillanatukból egy apró köhécselés szakította ki őket.

– Kayou? Te mit keresel itt? Veszélyes! – pillantott rá a szeme sarkából Inuyasha, ahogy feltápászkodott.

– Ezt ne most beszéljük meg, jó? – nézett rá szúrós szemekkel a nő, azonban tekintetében bűntudat csillant.

A félszellem bólintott egyet, majd Kagoméhoz fordult:

– Te jól vagy?

– Igen... csak a bokám fáj, de már jobb – biccentett a lány.

– Akkor maradj itt. Nem... akarom, hogy bajod essen – hadarta el gyorsan a végét a fiú, azzal már ott sem volt.

Kagome döbbenten ücsörgött még egy pillanatig, de úgy megdermedve, mintha egy szobor lenne.

– Jól érettem, hogy félt engem? – pislogott.

Kayou kacagása térítette magához:

– Hogy ti ketten milyen aranyosak vagytok! Kagome, ideje lenne lassan komolyan venni a dolgokat – halt el a nő nevetése. – Nem volt elég bizonyíték a számodra, hogy Inuyasha Téged választott, mikor eljött az idő és veled akart lenni? Hát akkor meg miért kételkedsz benne...?

Kagome még egy hosszú pillanatig arra nézett, amerre a fiú eltűnt, de aztán feltápászkodott és óvatosan elbicegett.

– Most meg hová mész? – kérdezte meglepetten Kayou.

– Segítek ellátni a sebesülteket.

– Oh, igaz is... – ő is elindult a lány után, hogy segítsenek azokon, akiken csak tudnak.

Eközben a csata javában dúlt a harcmezőn – sokan elestek mindkét táborból, a sebesültek száma pedig még annál is több volt. Lassacskán mindenki ereje végére ért, kivéve talán a démonokat, akik még csak most kezdtek belemelegedni a küzdelembe; szinte forrt a vérük, hogy megízlelhessék a győzelem mámorát.

Nyugat és Kelet összesített erői ellenére sem állt nyerésre; még Inuyasháék csapatának segítségével sem. És – habár Kagome jövendőbéli gyógyszerei és tudománya nagy segítségükre voltak – a sebesültek közül egyre többen távoztak a másvilágra. Kayou kénytelen volt olyanokat elbúcsúztatni, akik mindvégig hűségesek voltak hozzá és családjához, vagy épp azokat, akiket csak nemrégiben ismert meg... az idős katonák elvesztése volt talán legnehezebb számára, hiszen ők már az apja hadseregében is harcoltak és mindig védték a családját. De mindezt emelt fővel tűrte, hiába esett meg, hogy néha-néha egy-egy makacs könnycsepp legördült az arcán; ő gyorsan letörölte, mielőtt még bárki észrevehette volna.

Két éjfekete madár érkezett a csatamező fölé, s ott köröztek percekig. Furcsa volt, úgy tűnt, mintha a helyzetet elemeznék, ki szorul segítségre, valamint az esélyeket latolgatták. Aztán a nőstény madárnak megcsillant a szeme, mikor tekintete megállapodott egy, a barlang szájában álldogáló alakon. Azonnal társa mellé repült és fejével óvatosan bökdösni kezdte azt. A hím is arra nézett és úgy tetszett, mintha biccentett volna. Még váltottak egy hosszú pillantást, aztán a hím ereszkedni kezdett, azonban, még mielőtt elérte volna a talajt, alakja megremegett, s változni kezdett.

A nagy porfelhőben, melyet a csata heve szült, először nem is látszott pontosan, csak valami emberféle alakot lehetett kivenni. Aztán a Nap szomorú fénye megcsillant valami fényes, sima fémen.

– Kaze no Ryukyu! – hallatszott egy férfi kiáltása, mire süvítő szél támadt és valami iszonyatos sikoltást hallatott.

Az emberek megdermedtek, mikor pillantásuk az égboltra siklott. A levegőben kavargó törmelék és por lassan testet öltött, ami egy kígyóra hasonlított leginkább. Ahogy magasztosan az ég felé emelkedett és kitátotta két méregfoggal megáldott száját, visított még egyet, s immáron teljes valójában a csatatér fölött lebegett. Ekkor látszott igazán, hogy egy viperáról van szó.

– Támadj! – parancsolta ugyanaz a férfihang, mire mindenki rémülten pislogott rá.

Inuyasha készenlétbe helyezte a Tessaigát, és a többiek is a jövevényre összpontosítottak. Nem tudták, melyik oldalon áll és kiket fog lemészárolni. Mert egy biztos volt, ezt a jelenséget elnézve: hatalmas pusztítást fog véghezvinni.

Folytatása következik...