A Sors útjai 3 - Midoriko harca

Kayou már hajnalok hajnalán talpon volt; nem bírt rendesen aludni, mióta felfedezte, hogy Arani jele begyógyult. Fel-alá mászkált, utasításokat adva minden elhaladó szolgálónak, hol szükségeseket, hol pedig... csupán idegességből valami jelentéktelen dolgot.

Sesshoumaru még egy darabig próbált pihenni, de nagyon zavarta, hogy Kayou nincs mellette, ezért ő is felkelt és gyorsan felöltözött. Kilépett az ajtón és a levegőbe szimatolt. Arra vette az irányt, ahol a legerősebbnek érezte Kayou illatát. Azzal, hogy felbukkant épp egy szerencsétlen szolgát mentett meg a nő egy újabb felesleges parancsától.

Végül úgy döntöttek, ideje megreggelizni, s felébresztették Rint is, hogy együtt menjenek le az étkezőbe... ami hatalmas volt – nagyobbnak tűnt, mint a Nyugati Palotáé, de valójában kisebb volt –, s az asztal roskadásig telt különféle finom falatokkal. Kayou amint leült, azonnal falatozni kezdett, majdnem mindenből véve egy kicsit. Rin kuncogva nézte, ahogy a tányérjára rak mindenféle finomságot, majd aztán egy pillanat alatt eltünteti. A kislány beérte egy szerényebb reggelivel; Sesshoumaru pedig csak mosolyogva figyelte Kayou minden mozdulatát.

Már majdnem befejezték, mikor a nő hirtelen abbahagyta az evést és kiegyenesedett székében. Szemei alig érzékelhetően kerekre tágultak. Gyorsan ivott néhány kortyot a friss gyümölcslevéből és kisietett a helyiségből; egyenesen a nagy kapuhoz.

– Rin, maradj itt és fejezd be a reggelid! – utasította a kislányt Sesshoumaru, majd pedig sietősen kisétált asszonya után. – Mi történt?

– Arani... hazajön – válaszolta Kayou, s alighogy elhagyták ajkát e szavak, egy villámlás hasított bele a derűs égbe, s megjelent előttük Kelet Úrnője, a maga teljes valójában... egy gyermekkel a kezében?!

Kayou összeráncolta szemöldökét, s minden óvatosságát félretéve a nővérével szemben, közelebb hajolt a kislányhoz. Aztán kiegyenesedett és kérdő tekintettel nézett Aranira, aki most leengedte a karjaiból a gyermeket. Már épp megszólalt volna, mikor a háttérből felhangzott kicsi Rin hangja:

– Sesshoumaru-sama, befejeztem a reggelit... mi volt az a nagy villanás...?

Ekkor ért oda a jövevényekhez és meglepve pislogott rájuk. Aranira emlékezett, de a kislánnyal, aki nagyjából vele egykorú lehetett, még nem találkozott. Kíváncsian lépett egyet előre, de a háta mögött felhangzó figyelmeztető morgásra, mely Sesshoumarutól származott, megtorpant.

– Ki vagy te?

– A nevem Zana... – felelte halkan a kislány, Arani szoknyának szélét markolászva.

– Szia, én Rin vagyok! – mosolyodott el a barnaszemű lány. – Nincs kedved játszani? Képzeld, van egy csomó játék a szobámban és...

– Tényleg? És mondd csak, te körbejártál már a kastélyban? Vannak benne titkos járatok? És...?

– Zana... – szólt rá kicsit türelmetlenkedve Arani, de Kayouék észrevették, hogy tekintete meglágyult, mikor ránézett a kislányra; bármennyire is apró volt ez a momentum.

– Tényleg, Kayou, vannak titkos járatok? – nézett fel rá Rin.

A nő bólintott, ajkán halvány mosoly suhant át, ahogy megrohamozták az emlékek.

– Igen, van jó néhány...

– Hű! Akkor Zana és én elmehetünk felfedezni őket? – kérdezte reménykedve.

– Hát...

– Kérlek szépen! Kérlek, kérlek, kérlek! – könyörgött Rin.

– Rendben van – sóhajtott Kayou. – De Zana nevében nem beszélhetek – azzal nővérére emelte tekintetét, aki némi gondolkozás után lassan biccentett.

– Juhhé! – ujjongott a két kislány, s a következő pillanatban már el is tűntek.

Ahogy utánuk néztek, mindhármuk szája szegletében egy kis mosoly jelent meg. De mikor ismét egymásra emelték tekintetüket... vonásaik megkeményedtek.

– A-arani... – kezdte volna húga, de a megszólított félbeszakította:

– Kayou – sóhajtott. – Örülök, hogy te vagy itt, nem pedig valami jött-ment irányítja a dolgokat – mondta, mire húga se köpni, se nyelni nem tudott. Meglepve hallgatta nővére szavait; Sesshoumaru pedig gyanakodva méregette a nőt. – És annak is örülök, hogy Takamaru még nem ért ide – szemei dühösen megvillantak. – Láttad, mit művelt a falvainkkal?! Ha egyszer a kezeim közé kaparintom...

– Arani, próbálj meg lenyugodni – szólt közbe Kayou. Valamely ismeretlen okból úgy érezte, nővérének szüksége van a támogatására. Talán a szavai voltak ilyen hatással rá; nem tudta. Csak azt érezte bizonyosan, hogy most össze kell fogniuk és meg kell bízniuk egymásban, ha le akarják győzni Takamarut. – Gyere, ne ácsorogjunk itt a kapuban...

Azzal beljebb mentek, s Arani elvezette őket egy hosszú folyosón egy nehéz cseresznyefaajtóig. Benyitott, s egy dolgozószoba tárult fel előttük. Kayou emlékezett rá; édesapjuk itt töltötte napjai nagy részét, s Sesshoumarunak is hasonló volt a Nyugati Palotában.

Kayou és Sesshoumaru leült a kényelmes karosszékekbe, de Arani nem ült az asztal mögé, hanem odahúzott melléjük egy harmadik, hasonló ülőalkalmatosságot, így körben ülve vitathatták meg a további teendőket.

A beszélgetés végére Kayou érezte, hogy nővére nagy változáson ment keresztül, s örült ennek, habár azért időről-időre figyelmeztette magát, hogy résen legyen. Ezzel szemben Sesshoumaru szkeptikusan fogadta a nő minden szavát, s továbbra is gyanakodva méregette őt.

Fél óra múlva aztán kezdtek szállingózni a tisztek befelé, a dolgozószobába. Kayou mélyet sóhajtott, mikor eszébe jutott, hogy Tanaka-san ismét részt fog venni rajta. A tegnapi napra még mindig emlékezett, s idegességében görcsbe szorult a gyomra. Sesshoumaru, mintha csak megérezte volna, gyengéden a vállára tette a kezét:

– Nyugodj meg, nem hagyom, hogy megismétlődjön az, ami tegnap történt – jelentette ki elszántan.

Kayou óvatosan bólintott, s sikerült egy mosolyt erőltetnie arcára. Lassan kezdett lenyugodni.

– Miért, mi törté... – Arani azonban nem fejezhette be kérdését, mert ekkor belépett az ajtón Tanaka-san és hangosan üdvözölte őt:

– Arani-sama! Kimondhatatlan örömömre szolgál, hogy visszajött közénk! – majd pedig mélyen meghajolt.

Kayou és Sesshoumaru fintorogva néztek rá, s legnagyobb meglepetésükre Arani is – bár mindhármuk részéről ez alig volt érzékelhető a külvilág felé.

„Undorító ez a tenyérbe mászó modor... de ha nem lenne jó stratéga, már rég nem élne.” gondolta magában Arani, mikor egy aprót biccentett a parancsnok felé. Hamarosan már mindenki jelen volt, akire számítottak a tanácskozáson; egy hatalmas asztalt álltak körbe mindannyian, az asztalfőnél Arani, mellette Tanaka-san, a másik végén pedig Kayou és Sesshoumaru állt. Pontosabban a nő ült, mivel ura ezúttal nem hagyta, hogy végigállja a tanácskozást, ami akár órákig is elhúzódhatott.

Egy nagy térképet terítettek ki az asztalra, így mindenkinek jó rálátása nyílt a csatérre. A tisztek egyenként részletesen beszámoltak a saját embereik helyzetéről.

Takamaru embereket és démonokat toborzott, valamint a már elfoglalt területeken állomásozó haderőket vonta a parancsnoksága alá, így indult meg Keletnek. Hatalmas seregre támaszkodhatott; emberei egy része hű volt hozzá, de a többség tartott tőle vagy megzsarolták őket a családjukkal, szeretteikkel, így nem volt más választásuk, mint Takamaru oldalán harcba szállni.

Tanaka-san lázasan magyarázott valamilyen csavart észjárású stratégiát, miután a tisztek beszámoltak a fejleményekről, mikor Sesshoumaru szólásra emelkedett; pontosabban beléfojtotta a szót:

– Ez így nem lesz jó... máshogy kell támadnunk – csóválta meg lassan a fejét.

– Hogy érti ezt? – kérdezett vissza felháborodottan Tanaka parancsnok.

Kayou és Arani kíváncsian várták a választ, akárcsak a többi tiszt.

– Ha úgy teszünk, ahogy Tanaka mondja, akkor itt – a térkép egy pontjára bökött, majd pedig egy másikra – és itt könnyű célpontokká válhatunk. Nem engedhetünk meg ilyen felelőtlenséget ebben a csatában.

– Mégis mit képzel? – vágott vissza dühösen Tanaka. – Szerintem csak félre akar vezetni minket... nem a maga emberei mennek a harcmezőre, hanem a mieink! A tervem pedig tökéletes volt. Többször is átgondoltam!

„Na, már megint témánál vagyunk...” forgatta a szemeit Kayou, emlékezve a tegnap történtekre. Ökölbe szorította a kezét, majd pedig ellazította, remélve, ezzel a dühe kicsit alábbhagy. Több-kevesebb sikerrel járt.

Arani ezt észrevette, habár csak egy futó pillantást vetett rá, majd pedig ismét Tanaka-san felé fordult, s beszélni kezdett, mielőtt még bárki más szóhoz juthatott volna:

– Először is, kedves Tanaka... – kezdett bele, kissé gúnyosan kihangsúlyozva a „kedves” szót – korántsem elképzelhetetlen, hogy a terved nem tökéletes. Még fiatal vagy, de jó ötleteid vannak... Sesshoumaru-sama pedig, ha jól tudom, tapasztalt ilyen téren, tehát, ha lennél szíves visszafogni magad és együtt dolgozni velünk, annak kimondhatatlanul örülnék. Másodszor pedig... – itt Arani tekintete elsötétült – hadd javítsalak ki: nem a Te embereidről van szó, hanem az Enyémekről és Kayouéról. Te csak egy tiszt vagy, hát tudd a helyed!

Szavai nyomán néma csend borult a helyiségre. Kayou meglepetten pislogott nővérére – ezt a reakciót egyáltalán nem várta tőle, még az előző beszélgetésük után sem, ahol bebizonyosodott, hogy valamennyire megváltozott.

A tisztek félve pislantottak Aranira, akin egyértelműen látszott, hogy már türelme végén jár, s ilyenkor nem jó ujjat húzni vele; ráadásul ők is épp úgy ledöbbentek válaszán, mint úrnőjük húga. Sesshoumaru arcáról pedig semmit sem lehetett leolvasni, ahogy szemei sem árultak el semmilyen érzelmet.

Tanaka-san... ő csak tátogott döbbenetében, hiába próbált többször is megszólalni, egy hang sem jött ki a torkán. Arani még várt egy keveset, hátha mégis megtalálja a parancsnok a hangját, majd, mikor elege lett, ismét megszólalt:

– Jól van, ezt úgy veszem, beleegyeztél, hogy együtt dolgozz velünk – ajka egy kegyetlen, gúnyos mosolyra húzódott. Őszintén: nem sok választást hagyott neki. Aztán Sesshoumaru felé fordult:

– Kérlek, folytasd, Sesshoumaru-sama, kíváncsi vagyok, te hogyan alakítanád ki a védelmünket Takamaruval szemben.

A démon rezzenéstelen arccal nézett a szemébe, majd futólag Kayoura pillantott, hogy ellenőrizze, lenyugodott-e már, s tekintete egy kicsit meglágyult, mikor látta, minden rendben van. Visszafordult Aranihoz, majd pedig egy mély lélegzetet véve magyarázni kezdte a stratégiát, ami még előző nap fogant meg fejében.

*

– Hmm... úgy tűnik, ez a falu megúszta Takamaru pusztítását – jegyezte meg elgondolkodva Miroku, majd pedig még töprengve hozzátette:

– Viszont egy férfit sem látni, csak fehérnépet...

– Másra nem is tudsz gondolni, Miroku? – érdeklődött a maga gyermeki őszinteségével Shippou.

– Igaza van – kelt barátja védelmébe Inuyasha. – Itt tényleg csak nők vannak és gyerekek... meg kell tudnunk, mi történt...

Némi nyomozgatás és néhány kunyhó után megtudták, amire kíváncsiak voltak. Takamaru serege a falu közelében haladt el, de a démon ajánlatot tett nekik: ha behódolnak és a férfiakat mellé adják katonáknak, akkor megkíméli a falu lakosságát. Kénytelen-kelletlen belementek; egy sem volt, aki elég erős lett volna visszaverni a szellem támadását, ráadásul akkora haderővel a háta mögött.

– Mégis milyen sokan támogatják? – kérdezett közbe Sango, miközben Kirara bundájával babrált.

– Nagyon kevesen... – felelte az öregasszony, aki szóba elegyedett velük. – De ha arra célzol, mekkora a serege, akkor bizony...

– Mondd már, öreg! – noszogatta Inuyasha, mire Kagome rászólt.

– Több ezren vannak... kész csoda, hogy még maradt valami kis élelmünk, miután átvonult a falun az egész hadsereg. Mind a Keleti Palotának tartottak.

– Kelet... van valami hír Kayouről vagy Araniról? – kérdezett közbe aggódva Kagome.

– Ha jól tudom, Kayou-sama már napokkal ezelőtt megérkezett társával, Sesshoumaru-samával – bátyja nevének hallatára Inuyashából önkéntelen is kiszakadt egy halk morgás, hiába javult köztük a viszony az elmúlt hónapokban –, Arani-sama pedig... hát, róla nincs semmi hír, de pletykák keringenek arról, hogy átlépte Kelet határait.

– Minél előbb el kell érnünk a Keleti Kastélyt, ha Takamaru odatart... – gondolkozott hangosan Inuyasha. – Ha lenne valamilyen mód rá, hogy elébe kerüljünk...

– Szerintem rosszul gondolod – jegyezte meg Miroku.

– Miért?

– Előtte Kayou és Sesshoumaru csapatai várják... ha mögötte maradunk, akkor két tűz közé kerül...

– Egyetértek, szerzetes – kapcsolódott bele Sango. – Úgy talán nagyobb esélyünk van elpusztítani.

– És visszaszerezni az ékkőszilánkot – fejezte be Inuyasha.

– Nem – csóválta meg a fejét Kagome. – Az Ékkövet... újra teljes, emlékeztek?

– Úgy van, a Shikon no Tamát – suttogta a félszellem, gondolataiba merülve.

– Inuyasha... – szólította meg Kohaku. – Van valami terved az ékkővel, ha végre visszaszereztük...?

A hanyou nem felelt. Maga sem tudta, mit felelhetne erre. Hiszen, a hatalom, amire vágyott, az nem olyan volt, mint amit akkor élt át, mikor átváltozott, ha a Tessaiga elkerült tőle. Ő másmilyenre vágyott... de miért is vágyott annyira a hatalomra...? „Hát persze... hogy megvédjem azokat, akik fontosak nekem... legfőképp azt, akit tiszta szívemből szeretek.” válaszolta meg magában a kérdést, s Kagome felé pillantott. A lány észrevette, s visszanézett rá. Inuyasha megpróbált választ kapni az őt zavaró kérdésre. Felhasználja-e az Ékkövet arra, hogy teljesen szellemmé váljon? Vajon akkor milyen lesz a többiekkel szemben... s ami a legfontosabb... meg tudja-e Kagomét védeni... ha kell magával szemben is...?

Kagome tekintete sokatmondó volt, de Inuyasha nem tudta kivenni belőle, mit üzent neki a lány. Talán egyszer... egy szép napon rájön. De addig is...

– Még nem döntöttem el – állt fel, s indulni készült. – Gyertek, hosszú még az út. És érzem, hogy egyre közelebb kerülünk ahhoz a nyavalyáshoz!

Folytatása következik...