A Sors útjai 3 - Midoriko harca

– Nem tartom jó ötletnek, hogy ilyen állapotban...

– Milyen állapotban? – vágott közbe hevesen Kayou. – Eldöntöttem, hogy megyek és kész. Ez nem vita tárgya... a népemnek szüksége van rám, főleg most, hogy Araniról semmi hír, Takamaru pedig ismét meg akarja kaparintani Keletet!

– Nyugodj meg... – csitította halkan Sesshoumaru.

– De én nem! – kiáltott a nő.

Egy pillanatnyi feszült csend következett, aztán Kayou szomorúan sóhajtott, s leült az ágyra, szemét a padlóra szegezve.

– Hidd el, semmi bajom nem lesz, tudok magamra vigyázni... ez nem csupán kötelesség... felelőséggel tartozom irántuk... megérted...? – pillantott fel csendes beszéde végén a férfira.

Sesshoumaru szenvtelen arckifejezéssel nézte még egy hosszú percig. Kayou hangulatváltozásai egyre kiszámíthatatlanabban voltak, hogy a terhesség a végéhez közeledett – bár az embereknél egy általában 9 hónapot vesz igénybe, a démonoknál sokkal kevesebbet. A férfi odalépett hozzá, leült mellé és átkarolta.

– Csak nem akarom, hogy valami bajod essen neked vagy Taikinek...

– De... de én...

– Még nem fejeztem be – szólt Sesshoumaru, mire Kayou elhallgatott, így a démon folytathatta:

– Én pedig remélem, hogy ezt megérted... de úgy tűnik, hiába próbállak lebeszélni róla, te nem engedsz... – Kayou kíváncsian pislogott fel rá eközben:

– Ezek szerint... nem vagy dühös...? Elmehetek...?

– Mindegy, hogy megtiltom-e vagy sem, úgyis megteszed, nem? – kérdezett vissza Sesshoumaru, mire Kayou kissé elpirult, s ismét a padlót kezdte el bámulni. – Tehát... elmegyek veled és vigyázok rád... ami egyben azt is jelenti, hogy arra figyelek, ne csinálj olyan őrültséget, amivel veszélyeztetheted a saját magad vagy a fiunk épségét... vagyis, nem fogsz harcolni és a stresszt is kerülnöd kell...

– És megmondanád, mégis ez utóbbit hogyan kerüljem? – vonta fel egyik szemöldökét Kayou, miközben ismét a démon szemébe nézett.

– Jó, akkor a lehetető legkevesebbet...

– Hmm... – Kayou biccentett és elmosolyodott. – Akkor holnap reggel indulunk, jól emlékszem?

Sesshoumaru csak némán bólintott, de aztán hozzátette:

– Ah-Un hátán megyünk... Rin és Jaken is jön.

– Tessék?! – a mondat második felére a nő felkapta a fejét. Sesshoumaru kérdően összeráncolta a homlokát.

– Rin... és Jaken...?

A férfi bólintott, de Kayou nem elégedett meg ennyivel. Végül Sesshoumaru egy sóhaj kíséretében belekezdett a magyarázkodásba:

– Rin nem lenne biztonságban itt, a kastélyban... embergyerek... a szolgálók meg démonok.

– Na de...

– Mindegy, hogy milyen büntetést kapnának, ha valami baja esne, mire visszaérnénk, már nem sokat tehetnénk – Sesshoumaru szavai mélyen érintették Kayout. „Igaza lehet...”

– Na és Jaken?

A démon megvonta a vállát:

– Már megszoktam – erre Kayou elkuncogta magát és átölelte Sesshoumarut.

– Holnap reggel... – suttogta, miközben lassan álomba szenderült a démon karjaiban.

Másnap hajnalban indultak; a Nap még alig látszott ki a Keleti hegyvonulat mögül. Rin friss volt és vidám, a reggeli harmatos levegő és fű csak üdébbé tette. Kayou még picit álmos volt, de igyekezett elnyomni utolsó ásítását is, miközben felkapaszkodott Ah-Un hátára. Sesshoumaru felsegítette, aztán Rint is odaültette mellé, végül ő is felszállt a kétfejű sárkányra. Jaken, a botot szorongatva szintén felpattant.

Sesshoumaru megrántotta a kantárt, s Ah-Un kegyesen a levegőbe emelkedett. Kayou egy pillanatra megingott, de megnyugodott, mikor Sesshoumaru karját megérezte a derekán. A démon nem fogja engedni, hogy leessen onnan, így inkább csak elmélázva nézegette az elsuhanó falombok tetejét, miközben a felkelő Nap felé tartottak.

– Szerinted mennyi idő, mire odaérünk? – kérdezte végül délben, mikor megálltak pihenni.

Pár órája lépték át a Keleti Területek határát.

– Nem tudom, pontosan milyen messze van a kastélyotok – válaszolta Sesshoumaru.

– Én pedig azt nem, pontosan hol is vagyunk most.

– Akkor ezt meg is beszéltük – biccentett a férfi, mire Kayou mérges szemeket meresztett rá. – Szerintem legfeljebb egy-két nap... de lehet, hogy még gyorsabban.

A nő biccentett és hozzálátott az ebéd elkészítéséhez, amiben Rin is a segítségére volt.

*

Inuyasháék továbbra is Keletnek tartottak, az ékkődarab nyomában. Útközben nem találtak ékkőszilánkokat, de Kagome egyre intenzívebben érezte a jelenlétét, habár úgy tűnt, mindig előttük van, és képtelen elkapni, mint egy délibábot. Hiába kerültek minden nappal egyre közelebb és közelebb, nem találták meg.

– Ha egyszer a kezem közé kaparintom... – Inuyasha mérgesen ropogtatta meg ujjait, miközben Miroku előkészítette a tábortüzet éjszakára.

Ez lassan már kezdett bevált szokássá válni a félszellem számára, már senki sem lepődött meg rajta. Kagome kisvártatva odanyújtott neki egy tál tésztát, Inuyasha azonban csak felvonta az orrát. A lány aggódó kifejezéssel az arcán odaült mellé és a homlokára tette a kezét, mire a hanyou arrébb húzódott:

– Mégis mit csinálsz, Kagome?

– Csak ellenőriztem, nem vagy-e lázas... – válaszolta ártatlanul a lány, aztán hangja kicsit csipkelődővé vált, ahogy folytatta –... mert a tésztát még sosem utasítottad el...

– Hmpf... – ez volt Inuyasha felelete.

Kagome sóhajtott egyet:

– Mi is ugyanúgy vissza akarjuk szerezni az ékkövet, mint te, de ez még nem ok arra, hogy ne egyél, vagy, hogy mindenkivel durván bánj...

Inuyasha mérgesen és türelmetlenül nézett a lányra. Kezdte idegesíteni őt az állandó aggódása, de aztán meglátta Kagome szemében a szomorúságot, s rögtön tudta, hogy megbántotta a lányt.

– Jaj, Kagome... – óvatosan átölelte, aztán elvette tőle a tésztát és jóízűen megette.

– Na, ugye, hogy jobban érzed magad? – kérdezte csillogó szemekkel a lány, Inuyasha pedig alig láthatóan bólintott egy aprócskát. „Tényleg törődik velem...” gondolta magában meghökkenve.

Kagome hirtelen ébredt fel. Friss volt és éber, mintha már órák óta fent volna. Valami furcsa érzése volt, amit nem tudott megmagyarázni. Egyszerre volt nyugodt és izgatott, egyszerre békés és félt. Nem értette, mi történik, de úgy érezte, mindjárt szétrobban a váratlanul jött sok érzelemtől.

A hirtelen mozdulatra Inuyasha felkapta a fejét, s eddig figyelmesen fürkészte a lány arcát, de végül türelmét vesztette:

– Kagome, mi bajod? Falfehér vagy.

– Nem tudom, csak ez... ez az érzés... – Kagome szemei elkerekedtek, mikor rájött, mi történt.

Hirtelen felpattant és csomagolni kezdett, ezzel felébresztve a többieket is. Inuyasha morgolódva tápászkodott fel.

– Mi történt? – kérdezte álmosan Miroku.

– Már indulunk? – érdeklődött félálomban Sango.

– Nem tudom, tőle kérdezzétek! – mutatott a félszellem Kagoméra.

– Kagome, mit csinálsz? – ugrott oda hozzá Shippou.

– Az ékkő...

– Mi történt vele? – nézett rá kérdő tekintettel Kohaku, aki éppen, hogy felébredt, s még a szemét dörzsölte, miközben elnyomott egy ásítást.

– Tudom már, mi volt az a furcsa érzés és hogy miért ébredtem fel olyan hirtelen – kezdett bele a lány.

– Miért...? – Inuyasha kezdett ismét türelmetlen lenni.

Kagome vett egy nagy levegőt, hogy a drámai szünetet meghosszabbítsa, majd végül kimondta:

– A Shikon no Tama újra teljes.

Csend követte szavait. Mindannyian némán, mozdulatlanul néztek rá. Inuyasha tért magához először:

– Az a nyavalyás! Ellopta az ékkövemet! Most hogyan fogok teljesen szellemmé változni?! Azonnal meg kell keresnünk!

– Ha az ékkő ismét egyben van, akkor hihetetlenül nagy hatalom van annak a kezében, aki a birtokosa. Takamaru, az a démon biztos nem használja jóra – töprengett félhangosan Mikoru, Inuyasha megjegyzését elengedve a füle mellett.

– Minél hamarabb meg kell találnunk és visszaszereznünk tőle az ékkövet – tette hozzá a szellemirtó lány. – Bele sem merek gondolni, mekkora pusztítást képes véghezvinni, most, hogy nála van az egész ékkő...

– Úgy van – biccentett az öccse. – Narakunak nagy hatalmat adott, pedig neki nem volt meg a teljes ékkő.

– Egyetértek. Minél hamarabb el kell indulnunk – helyeselt Kagome, aztán még sürgetően hozzátette:

– Gyerünk, gyerünk, pakoljatok össze! Sietnünk kell!

A kis csapat hamarosan már útra készen állt, s elindultak Keletnek. Kagome – most, hogy az ékkő teljes egészében ragyogott – könnyebben érzékelte, merre van.

– Ha továbbra is Keletnek tartunk, az az érzésem, a végén még lesétálunk a térképről... – mormogott alig hallhatóan Inuyasha, de azért sietősre fogta a tempóját.

– Vajon mit akarhat ennyire Keleten az a démon...? – tette fel a költői kérdést Shippou, amire egyikőjük sem tudott válaszolni.

*

„El sem hiszem, hogy végre elértük a keleti területek határát!” gondolta, majd becsukta a szemét és mélyet szippantott a levegőből. Egy dombtetőn állt meg. Egy mosoly játszott az ajka szélén. „Otthon, édes otthon...” Furcsamód, ahogy együtt utazott Zanával, egyre többször vette magát észre, amint elmosolyodik, netalántán nevet. A Nap már nyugovóban volt a hátuk mögött, esteledett. Lenézett a kislányra, aki, amint megérezte magán a tekintetét, feltekintett rá és szélesen elmosolyodott, amint Arani egy apró mosollyal viszonzott.

– Fáradt vagy?

– Egy kicsit – bólintott a kislány.

– Hamarosan lesz itt egy falu, ott éjszakázhatunk.

– De Arani-sama... idefelé jövet sosem álltunk meg falukban! Miért gondoltad meg magad? – kérdezte Zana az őt ártatlan stílusában.

– Nézz körbe – mutatott szélesen a területeken. – Ez az én hazám, ezek a földek az enyémek. Itt sokkal egyszerűbb szállást találnunk, mint bárhol máshol.

– Nagyon szép! – ámuldozott a kislány, ahogy körbetekintett a széles rizsföldeken, amik a lábaiknál terültek el. – Nézd, Arani-sama! – mutatott a távolba. – Ott van egy falu!

– Igen, arra gondoltam. Ha sietünk, még odaérünk, mielőtt a Nap lenyugszik.

Egy szomorú sóhaj hagyta el Zana ajkait.

– Mi baj?

– Nem hiszem, hogy olyan gyors lennék, hogy időben odaérnénk... – felelte bűntudatosan a kislány, miközben toporgott.

Arani leguggolt hozzá és a szemébe nézett:

– Rendben van, akkor majd viszlek.

– De Arani-sama...

– Nem, semmi baj.

– És mi van a sebeddel? – aggodalmaskodott a kislány.

– Már nem fáj.

– Biztos?

– Biztos.

– Akkor jó! – mosolyodott el szélesen Zana.

Arani felnyalábolta, s kocogni kezdett, aztán felgyorsította a tempóját, s kisvártatva már a démoni sebességét használva hihetetlenül gyorsan suhant a megnyúló árnyak közt.

„Milyen kár, hogy a jel még mindig nem teljesen ép... akkor egy pillanat sem kellene és már a kastélyomban lennénk...!” gondterhelten sóhajtott egyet a gondolatra, de nem volt ideje tovább rágódnia ezen, mert végre elérték az első kunyhókat. Füst és halál szaga lengte körbe a környéket, mikor lelassított. De ezek már több naposak voltak. Megállt és leeresztette Zanát.

Körbenézett: a házak felét újraépítették, a legtöbbet ezek közül még nem is fejezték be, sőt, az alvadt vér szagát is nehezen tudta figyelmen kívül hagyni. A település temetője felé fordította a fejét, s rengeteg új sírt látott. Útja azonnal a falu főnökéhez vezetett. Erőt vett magán és nem törte rá az ajtót, ahogy szokta, hanem bekopogott.

Motoszkálás hallatszott bentről, s kisvártatva kinyílt az ajtó. A küszöbön egy erős testfelépítésű férfi volt, a halántéka már deresedett, de tartása büszke volt. Hitetlenkedve pislogott a nőre. Aztán, amikor meglátta a társaságát, még a fejét is megcsóválta.

– A-Arani-sama...? – lehelte végül, emberi fül számára alig hallhatóan.

– Igen... mondd, mi történt itt? – nézett egyenesen a szemébe.

– Jöjjenek be... kérem... – azzal udvariasan utat engedett nekik, be, a kunyhóba.

– Nos...? – vonta fel a szemöldökét Arani.

A falu főnöke elmesélte Takamaru pusztításait a Keleti Területeken, valamint, hogy valamitől hihetetlenül megerősödött az másfél hétben.

– Takamaru... – sziszegte mérgesen Arani, mintha valami undorító dolog hagyta volna el a száját. – Azt mondod, minden útjába kerülő falut elpusztított vagy legalábbis kifosztott...?

– Igen... egyik sem akart engedni neki, s miután Ön eltűnt, Arani úrnő, a remény is kezdett szertefoszlani, így lassacskán mindenki elkezdett behódolni neki... – magyarázta halkan a férfi.

– Értem – bólintott a nő, mélyen a gondolataiba merülve.

– De...

– Igen? – kapta föl a fejét.

Úgy tűnt, mintha a falu főnöke habozna egy percig, hogy folytassa-e, de végül csak rávette magát:

– A palotából követet küldtek Kayou-samahoz...

Egy hosszú pillanatnyi kínos csend következett.

– Jól tették – mondta végül Arani.

A férfi nem akart hinni a füleinek, s akár észrevette ezt úrnője, akár nem, nem akarta kimutatni.

– Most viszont szállást kérünk éjszakára a faluban, ha megoldható...

– Persze, hogy megoldható, Arani-sama! – hajolt meg a férfi és azonnal felpattant ülőhelyéről, hogy intézkedhessen.

Hamarosan leszállt az éjszaka, s alighogy Zanát betakarta, a kislány el is aludt. Azonban Arani szemére még jó darabig nem jött álom.

– Takamaru... – suttogta. – Imádkozz, hogy ne én találjalak meg elsőként...

Folytatása következik...