A Sors útjai 3 - Midoriko harca

Kayou hallotta Rin halk sikkantását, de azt hitte, csak az álmában történik mindez, ezért próbált visszaaludni. Aztán puha lépteket hallott közeledni, s valaki végigsimított a haján. Megadóan sóhajtott fel. Annak a reménye, hogy még alhat egy keveset, azonnal elszállt. Lassan kinyitotta a szemét és egy gyönyörű borostyán szempárral nézett farkasszemet.

Aztán Sesshoumaru lehajolt és gyengéden megcsókolta.

– Jó reggelt! – tette hozzá még halkan.

– Neked is – a nő elmosolyodott és még egy hosszú pillanatig álmosan nézte Sesshoumarut. Aztán észrevett valami furcsát a férfi arckifejezésében. – Mi a baj?

A démon fejével Sakura felé biccentett:

– Megijesztette Rint.

– Hogy? – riadtan barátnője felé pillantott, s nem értette, mire célzott Sesshoumaru.

Aztán csakhamar rájött: Sakura általában úgy aludt, hogy közben levitált. Ez a sajátosság ereje különlegességéből fakadt. Kayou elkuncogta magát, s közelebb intette Rint, aki még mindig az ajtóban toporgott. A kislány óvatosan odasétált hozzá.

Kayou időközben feltápászkodott.

– Felébresztjük Sakurát, rendben van, Rin? – suttogta, s rákacsintott. A kislány bátortalanul elmosolyodott és bólintott.

– Sakura... jó reggelt... – érintette meg barátnője vállát, azonban ő csak halkan morgott, s oldalra fordult; mindezt a levegőben tette.

– Sakura! – kiáltotta Kayou, közvetlenül a füle mellett, mire a nő felriadt, s hirtelen a padlóra zuhant.

– Kayou! Minek kell a frászt hozni rám?! – kiáltott vissza Sakura. – Tudod jól, hogy nem szeretek így ébredni!

– Bocsáss meg, de... – ám, még mielőtt befejezhette volna, egy párna találta telibe az arcát. Savanyú mosoly jelent meg az arcán. – Na jó... ezt megérdemeltem...

– Örülök, hogy egyetértünk! – pattant fel Sakura, de hangjában már nyoma sem volt dühnek. Most már mind a ketten éberek voltak. Aztán a nő meglátta a palota urát Kayou mögött, s kicsit meghajolt:

– Jó reggelt, Sesshoumaru-sama.

A férfi csak biccentett, aztán asszonyára nézett, tekintetével azt sugallva, később még beszélnek. Kisietett a szobából, hogy rátérjen a hivatalos ügyei intézésére.

Sakura és Kayou megreggeliztek, Rinnel egyetemben, s egy kis csevely után Sakura indulni készült. Rin eközben valahová eltűnt – valószínűleg játszani ment.

– Remélem, még látjuk egymást! – köszönt el Kayou.

– Biztosan... – mosolygott a nő. – Most, hogy mindketten Nyugaton lakunk!

– Igen... remélem... – barátnőjén furcsa érzés lett úrrá, valamely megmagyarázhatatlan okból.

De aztán elhessegette a zavaró gondolatot fejéből, s átölelte rég látott barátnőjét. Egy teljes percig így voltak, aztán elengedték egymást, s Sakura elindult hazafelé. Elmesélte Kayounak, hol lakik, így bármikor meglátogathatta őt. A kastély úrnője addig integetett utána, míg távolodó alakját el nem nyelte a reggeli ködfátyol.

Aztán körülnézett, mihez is kezdjen. Ekkor jött rá, hogy valójában nagyon álmos, hiszen az éjszaka nagy részét végigbeszélgették Sakurával, csak hajnaltájt aludtak el. Fáradtan felbotorkált Sesshoumaruval közös szobájába, s kimerülten az ágyra dőlt. Azonnal el is aludt.

*

Már napok óta keleti irányba haladtak, de még mindig nem sikerült a tolvaj nyomára bukkanniuk. Viszont tudták, hogy jó felé haladnak; leégett faluk és megfélemlített embereket hagyott maga után a démon, valamint egyéb szellemek tetemeit.

A Keleti Területek valaha virágzó és gazdag vidéke hanyatlásnak indult. S ha valaki nem szab gátat Takamaru tevékenységének, akkor csakhamar terméketlenné és értéktelenné válik a föld e helyen.

– Csak azt nem értem, miért nem indít sereget ellene és fogja el e terület ura? – töprengett hangosan Miroku, mikor egy kifosztott falucskán haladtak keresztül.

– Bocsássatok meg, véletlenül meghallottam, miről beszélgettek... – lépett oda hozzájuk egy fiatal papnő, aki alig lehetett idősebb Kagoménél.

– Na és tudsz válaszolni nekünk? – faggatta Inuyasha.

– Hé, ne légy ennyire nyers! – pirított rá halkan Kagome.

Azonban úgy tűnt, a fiatal miko nem vette magára – vagy nem is hallotta a félszellem hangjában bujkáló kicsit sértő hangsúlyt, mert lágyan bólintott:

– Úrnőnk lassan több, mint egy hónapja eltűnt, s Takamaru... – itt félve körültekintett a lány, mintha attól tartana, azon nyomban megbüntetnék érte, amiért nem beszél kellő tisztelettel a trónbitorló démonról – alig hét napja nagy erőre tett szert... már régóta áhítozik Kelet termékeny területeire, de eddig nem sikerült neki elérnie célját. Most azonban... – tanácstalanul megvonta a vállát.

– Azt mondod, valamivel több, mint egy hónapja tűnt el az úrnőtők? – kérdezte gyanakodva Sango, mire a miko bólintott.

– Mire gondolsz, nővérkém? – nézett föl rá Kohaku.

A szellemirtó lány összevonta szemöldökét:

– A csata Narakuval kicsivel több, mint egy hónapja volt... – magyarázta, aztán a papnőhöz fordult:

– Mondd csak, hogyan hívták a ti úrnőtöket?

– Arani-sama...

– Oh... – Kagome a szája elé kapta a kezét. „Vajon mi történhetett vele? Mintha Kayou említette volna, hogy Naraku megsebezte a nővérét... de nem árult el többet...”

– A tanács már indított követeket egyetlen élő családtagjáért, de Kayou-sama még nem érkezett meg – informálta őket a miko.

Inuyasháék fülében kicsit furán csengett Kayou neve mellett a „sama” szó, de nem vitatkoztak. Viszont meglepődtek azon, hogy a nőnek ilyen háttere van; sosem gondolták volna...

*

Arani minden nappal egyre jobban érezte magát, de tudta, még nagy távolságokat nem lenne képes megtenni, s legnagyobb meglepetésére ez a két kislány egész jó társaságnak bizonyult – Tara és (mint utóbb megtudta) Zana.

Esténként körbejárta a falut, nem törődve az emberek furcsálló pillantásaival – többen érezték az őt körülvevő fenyegető aurát. De sötétedés után egy kicsivel mindig visszatért a lányokhoz. Zana nem sokkal később elaludt, de Tarával még váltottak pár szót. Arani nagyon megdöbbent azon, a lány mekkora felelősséget érez a húga iránt. Miután a szüleik meghaltak, csak ketten maradtak, s habár úgy tűnt, a falu látszólag befogadja őket, mégsem érezték, hogy odatartoznának.

Azok a férfiak, akik azon az éjjelen megjelentek, többször nem mutatkoztak, de Arani látni vélte őket sétái során. Tarától megtudta, hogy azért zaklatják őket, mert állítólag a szüleik tartoztak nekik.

– De ez nem igaz! – vágta rá azonnal a lány. – Anya és apa sosem álltak volna szóba velük... de még ha úgy is van, akkor sem tudjuk visszafizetni az adósságot...

– Ne aggódj, többször nem fognak zavarni titeket! – próbálta megnyugtatni Tarát Arani. Egyszerűen képtelen volt elviselni, a gyermekek keserűségét.

– Tudja, asszonyom, bármit megadnék érte, ha végre békén hagynák a húgomat.

– És mi van veled?

– A húgom még kislány... nem érti még ezeket a dolgokat... nem kellene, hogy ő is szenvedjen... – Tara néha meglepően éretten és felnőtt fejjel gondolkodott, s még komolyabb volt, mint általában szokott.

– Mondtam, hogy ne aggódj emiatt – válaszolta kicsit türelmetlenül Arani.

– De Arani-sama, Ön nem marad itt örökké... mi is megtanultunk már a saját lábunkon...

– Szerintem folytassuk ezt a beszélgetést holnap – szakította félbe élesen a démonnő.

Tara még egy hosszú pillanatig a tekintetét fürkészte, aztán bólintott, s nyugovóra tért, de még visszafordult egy utolsó szóra:

– Sajnálom, hogy a húgával nincsenek jóban... pedig biztosan szeretik egymást, és... ő is aggódik most magáért, asszonyom és bármit megadna érte, hogy tudja, hogy jól van...

– Jó éjszakát – mondta nyomatékosan a démonnő, mire Tara eltűnt a szobából.

– Remélem, egyszer megérti... – motyogta alig hallhatóan a szomszédos helyiségből a lány, inkább magának, mintsem a démonnak.

Arani mélyet sóhajtott, s egy pillanatra elmerengett a hallottakon. Az utóbbi néhány napban mesélt egy keveset a kíváncsi lányoknak magáról és a húgáról (nagyon izgatottak lettek, mikor meghallották, hogy van egy testvére), ezért tudtak Kayouről. „Vajon tényleg aggódik értem...?” aztán megrázta a fejét és ő is aludni tért. Pár napon belül már annyira felépül, hogy meg tudd tenni hosszabb utazásokat is. Addig pedig minek zavarja magát ilyen ostoba gondolatokkal?!

Következő nap Arani az egész napot kint töltötte a szabadban; sétált a közeli termőföldeken, vagy a falu színes forgatagában mélázott el – bármennyire is nem szerette az embereket, be kellett látnia, hogy a vásár, ami azon a napon került megrendezésre, még őt is megbabonázta.

Délben aztán kirántotta az elmélázó transzból egy apró sikoltás. Éles füleivel többszörösen felhangosítva érkezett meg hozzá a hang. Fejét azonnal abba az irányba kapta, s azonnal meglátta a kunyhót, amit a két lány osztott meg vele.

Egy pillanatra elszorult a szíve, de aztán megrázta a fejét. „Ezek halandók! Ugyan minek keringenek ilyen furcsa érzések bennem?! Megnézem, mi történt, mert kíváncsi vagyok, de nem azért mert aggódnék vagy hasonló...” azonban legbelül egy érzés tudatta vele, mennyire gyenge lábakon is áll e feltevése. De inkább félresöpörte a gondolatot és egyenesen a kunyhó irányába futott.

Már messziről megérezte a vérszagot. Tara vérének a szagát, mely egyre intenzívebben hatott érzékszerveire. Berontott a kunyhóba, s félelmetes látvány tárult a szeme elé: a lány ott feküdt mozdulatlanul, miközben egy hatalmas sebből, mely a hasán volt, a vér folyamatosan szivárgott. De egyre lassabban és lassabban. Ahogy Arani jobban fülelt, rájött, hogy már nem hallja a lány szívverését. Elkerekedtek a szemei. „Ki lehet olyan kegyetlen, hogy egy gyermeket bántson...?” ez a kérdés folyamatosan ismétlődött a fejében, mint egy soha véget nem érő spirális folyam.

Aztán meghallotta a gyenge szipogást, ami az egyik bútordarab mögül jött. Arani lassan odasétált és lehajolt. Zana sírdogált halkan. A démon arcvonásain egy pillanatra az együttérzés jelei suhantak át. „Biztos mindent hallott.” Aztán talpra segítette a kislányt, aki nem bírta tovább és a nyakába borulva zokogott.

Aranit váratlanul érte ez a reakció, s először nem is tudta, mihez kezdjen, de aztán átölelte Zanát és próbálta megnyugtatni, azonban járt túl sok sikerrel, hiába csitítgatta.

– Az én hibám! – sírt a kislány.

– Ugyan már, hogy lenne a tiéd? Ne mondj ilyen butaságot!

– De igen... – ellenkezett szipogva Zana, miközben megállíthatatlanul folytak könnyei. – Tara engem akart megvédeni, ezért halt meg... – utolsó szavainál elcsuklott a hangja és egy újabb szívet szorító zokogásba kezdett bele.

Arani egy pillanatra teljesen ledermedt. Eszébe jutottak Tara szavai.

Arani elgondolkozott:

„Lehetséges lenne, hogy Zanukoro, a húgom hasonlóképp érzett Kayou iránt...? S nem is az ő hibája volt, hogy meghalt...?” ismét megrázta a fejét. Nem akarta elhinni, hogy ekkorát tévedett, de ahogy a kis Zanára tekintett, egyre csak ezek a gondolatok ismétlődtek a fejében. „Talán Kayou is épp ennyire össze volt zavarodva és ilyen nagy bűntudatot érzett, mint ez a kislány most...” sóhajtott egy mélyet és felállt. Zana már csak halkan szipogott, kezdett megnyugodni.

– Elmész, Arani-sama? – nézett rá kérdően, mire a nő biccentett. – Veled... veled mehetek? – kis hangja megremegett, mintha nem lenne biztos a dolgában, de azért kimondta, amit gondolt és reménykedve tekintett fel az asszonyra.

Arani egy hosszú pillanatig közönyös tekintettel mérte végig, de aztán lassan bólintott. A kislány arca felderült és átkarolta őt.

– Köszönöm, Arani-sama!

– De előtte még... van egy kis elintéznivalóm... – fejtette le magáról a kislány karjait a nő. – Addig szedd össze azt, amit magaddal akarsz hozni... nem jövünk vissza.

A kislány egy halvány mosoly kíséretében bólintott és átviharzott a szomszéd helyiségbe.

– Nemsokára itt leszek – kiáltott utána Arani, azzal megfordult és kilépett a kunyhóból.

Beleszimatolt a levegőbe. Érezte a gyilkosok vérének szagát, s Taráé is ott terjengett a közelükben. Arani útja egyenesen a szemközti kocsmába vezetett, ahol azok a férfiak ücsörögtek szakét kortyolgatva, akikkel az első éjjel is találkozott már. Arca elsötétült és önelégült vigyor jelent meg rajta, amint lelki szemei előtt megjelentek azok a döbbent arcok, amiket majd akkor fognak vágni, mikor végre odaér hozzájuk. „Ezt nem ússzák meg szárazon...”

Zana egy kis csokor sárga virágot helyezett a sírra. Nővére nagyon szerette ezeket az apró virágokat. Még egy hosszú pillanatig térdelve maradt, miközben gondolatban elköszönt Tarától.

Arani mögötte állt, s rezzenéstelen tekintettel nézte a jelenetet. Mélyet sóhajtott, hogy kimossa az érzést, ami hirtelenjében elszorította a szívét. Még mindig Tara legutóbbi szavain töprengett... amit Zanáról és Kayouról mondott... és saját gondolatmenetén, Zanukoro haláláról. Egy árva könnycsepp gördült végig az arcán, ahogy végre ráeszmélt az igazságra, s már nem temette el azt mélyen a lelkében, miközben a csendes Zanát nézte. Tekintetét ismét Tara sírjára emelte: „Most már megértem, Tara... most már megértem...” azzal elindult lefelé az apró domboldalról.

Kicsivel lemaradva Zana is felállt és követte őt.

– Hová megyünk, Arani-sama? – kérdezte ártatlanul.

A démonnak sikerült egy apró mosolyt küldenie felé:

– Meglátogatjuk a húgomat...

Folytatása következik...