A Sors útjai 3 - Midoriko harca

Sakurának és Kayounak rengeteg megbeszélnivalója (pontosabban pletykálnivalója) volt, és még késő éjjel is ébren voltak.

Egy tágas szobát foglaltak el; még az este elején egy pokrócot terítettek le és azon üldögéltek vagy épp feküdtek, a plafont bámulva és beszélgettek. Végül aztán szóba került Kayou és Sesshoumaru viszonya is. Sakura nagyon megörült, mikor megtudta a hírt, barátnője gyermeket vár. Olyan volt neki Kayou, mintha az édestestvére lenne.

Azonnal töltött maguknak egy újabb pohár italt és koccintott vele. Aztán úgy, ahogy volt, hanyatt fekve kortyolgatni kezdte, mire Kayou mordult egyet. Ő is hanyatt feküdt, de fel kellett ülnie, ha nem akarta szétfolyatni innivalóját.

– Mi van? – pislogott ártatlanul Sakura, két korty között.

– A te erőddel ez könnyen megy... – felelte Kayou, miközben ő is beleivott poharába; hangjában érezni lehetett némi keserűséget.

– Ugyan! Mi van a tiéddel?

– Nekem? Nekem nincs erőm – rázta meg a fejét a kérdezett. – Csak az apámtól örökölt bot van a segítségemre... meg az ezüst szalagok, és egy darabig még a bennem növekvő gyermek képességei, de azok nem a sajátjaim.

– Na ne mondd már! – könyökölte ülőhelyzetbe magát Sakura. – Én emlékszem... nehogy azt mond, elfelejtetted már az erőidet!

Kayou összeráncolta a homlokát. Érezte, igazak barátnője szavai, de valami meggátolta abban, hogy megbizonyodhasson efelől.

– Édesapád és Zanukoro sokszor edzettek veled... nem hiszem, hogy elfelejtetted volna...

– Nem emlékszem.

– Tényleg így van, vagy csak nem akarsz emlékezni? – kérdezte élesen Sakura. Komoly arccal nézett barátnőjére. Kayou kicsit feszengett, aztán sóhajtott egy mélyet.

– Nem tudom – felelte csendesen.

– Na, gyere, feküdj vissza, erre biztos emlékszel még!

Ismét mind a ketten a plafont bámulták, de csak a fejük volt egymás mellett, mert ellenkező irányban feküdtek. Sakura felemelte a mutatóujját és körözni kezdett vele a levegőben.

– Igen...! – csillant fel Kayou szeme, s követte barátnője példáját. – Erre emlékszem!

Hamarosan egy ezüst szalag tekeredett ki a mutatóujjából, de mikor Sakura meglátta, összeráncolta a homlokát és megállította.

– Nem, nem ezt – rázta meg a fejét.

– Hanem? – pislogott Kayou.

– A fonalat.

– A fonalat...?! – Kayou nem volt biztos benne, mit vár tőle barátnője.

– Igen, az ezüst fonalat, amivel bármit képes vagy feldarabolni! – felelte türelmetlenkedve Sakura.

Kayou nem válaszolt neki, csak eltüntette a szalagot. Egy emlékkép villant be neki, mikor használta az ezüst fonalat. Minden fájó érzést, ami ezzel az emlékkel volt kapcsolatos, félresöpört és igyekezett megidézni régen használt erejét.

Hamarosan egy kis ezüstfonál – amit alig lehetett látni – tekergőzött ki mutatóujjából, a plafon felé, spirális alakban. Sakura elégedetten elmosolyodott és ő is körözni kezdett ujjával a levegőben, mire a fonal meghajlott és irányt változtatott. Kayou próbálta irányítani, de nem sikerült neki.

– Hé, te csaló! – bökte meg kicsit barátnője fejét. – Ez nem ér...

Sakura nem felelt, csak elmosolyodott, s alig fél percen belül egy virág lebegett a fejük fejük felett, amit az ezüst fonál rajzolt ki. Kayou is elmosolyodott. Aztán egyszerre kezdtek el nevetni.

A saját hangjuktól nem hallották, ahogy Sesshoumaru egyre közelebb ér hozzájuk, végül megjelenik az ajtóban. Az ajtó nyílására lettek figyelmesek. Mindketten odakapták a fejüket és beletelt néhány másodpercükbe, mire ki tudták venni az ajtóban álló alakot. Sesshoumarun csak a hakamája volt és kimonója, melyet látszott, hogy sebtiben kapott fel.

– Kayou... – szólalt meg mély hangján. – Pihenned kéne.

A megszólított még egy pillanatig fürkészte az arcát, aztán felállt és odasétált hozzá. Eközben nem vette észre, hogy elengedte a kontrollt az ezüst fonal fölött. De alig tett pár lépést, Sakura hangja figyelmeztette erre.

– Kayou... – egy kis félelem érződött a hangján.

Barátnője visszafordult és látta, hogy Sakura telekinetikus erejével próbálja visszatartani a fölötte lebegő ezüst fonal alkotta virágot, de az egyre csak közeledett hozzá.

– Ó... – szégyellte el magát Kayou. – Bocsi – azzal egy kézlegyintéssel eltüntette a fonalat, mire Sakura felülhetett és hitetlenkedve csóválta meg a fejét.

Miután beszélt Sesshoumaruval, Kayou visszaült barátnője mellé, aki még mindig furcsán nézett rá.

– Nagyszerű... majdnem földarabolsz és csak annyit tudsz mondani, hogy „Ó, bocsi!” – utánozta kicsit gúnyosan Kayou hangját.

– Jó, de... – ő azonban nem tudta befejezni, mert egy párna csapódott az arcának hangos puffanással. – Ez meg egy aljas orvtámadás volt!

Aztán mindketten megint nevetni kezdtek, de ügyeltek rá, ne legyenek olyan hangosak, nehogy Rint vagy valaki mást felébresszenek.

*

Két lány ballagott hazafelé terhével az erdőből. A kútról hoztak vizet, mindkettejük kezében egy-egy vödörnyi volt. Már megszokták a vízhordást, ami mindennapos rutin volt számukra, így a súly, amit egy hasonló korú fiatal lány alig bírt volna el, nekik már meg sem kottyant.

Csendben voltak, nem beszélgettek. Az idősebb azon gondolkodott, mit készítsen húgának és magának vacsorára, a fiatalabb pedig figyelte a lepkéket és a különféle, ezernyi színben pompázó virágokat. Már esteledett, így nővére felgyorsította a tempót, amit igyekezett a kicsi is tartani.

Már majdnem elérték a falu és az erdő határát, mikor valami furcsát vettek észre. Az út szélén hagyták a vödröket és egy kicsit beljebb mentek a rengetegbe, hogy lássák, mi az. Meglepve vették észre, hogy egy nő fekszik eszméletlenül a fák tövében. Hosszú, aranyló haján ezernyi színben játszott a lemenő Nap sugarai, és úgy tűnt, mintha békésen aludna, bár a ruháján lévő vörös folt ezt erősen cáfolta.

– Jaj, szegény...! – sikkantott fel a fiatalabbik lány, aki talán nyolcéves lehetett. – Segítenünk kell neki! Biztos fájhat az a seb...

Az idősebb nem válaszolt, csak közelebb lépett hozzá egyet, hogy jobban szemügyre vehesse. Nem volt benne biztos, de az ösztönei azt súgták neki, egy szellemmel van dolguk, azonban, mivel a megjelenésén semmi erre utaló jelet nem látott (legfeljebb aranyszínű haját), végül sóhajtott.

– Rendben van – biccentett. – De akkor te viszed mind a két vödröt, én pedig megpróbálom őt felemelni.

– Jó – mosolyodott el szélesen húga, aki nem is sejtette, mennyire nehéz dolga lesz a két teli vödör vízzel, de egyetlen egy panaszszó sem hagyta el az ajkát a hátralévő úton.

Mikor nővére – aki lehetett talán tizennégy – felemelte a nőt, meglepve tapasztalta, hogy sokkal könnyebb, mint gondolta volna. Már besötétedett, mire elérték a falu határát, így mindenki már bezárkózott otthonába és senkinek sem tűnt fel furcsa társaságuk.

Szerencsére közel volt a kunyhójuk és gyorsan besiettek, mielőtt valaki mégis meglátná őket. Két kis szobából állt a lakhelyük; az egyikben egy széles ágy volt, a másikban pedig főzhettek és egy asztal volt, két székkel.

Az idősebbik óvatosan lefektette a nőt az egyetlen ágyra, ami a kunyhóban volt, aztán pedig ellátta a sebeit, amennyire tudta. Tulajdonképpen egyetlen egy hatalmas vágás volt az oldalán, ami még a hátán is folytatódott – talán kard nyoma lehetett, ebben nem volt biztos a lány –, és az arany színű, tekergőző jelben is tartott még egy kicsit a sérülés. Miután végül bekötözte a sebet és betakarta a nőt, elvett még néhány pokrócot a szobában álló kisasztalról és kiment a helyiségből. Csendesen csukta be maga mögött az ajtót, nehogy felébressze őt.

A sötétség lassan, lépésenként eloszlott és visszanyerte eszméletét. Csigalassúsággal történt minden, úgy érezte, mintha egy lassított felvételben szerepelne és nem tudta felgyorsítani normál tempóra. Az oldala még mindig fájt, de már sokkal jobban érezte magát, mint előtte. Megérintette a sebét, hogy érezze, még mennyi időre van szüksége a teljes felépüléshez, de legnagyobb meglepetésére kötszert tapintott. Szemei azonnal kipattantak és körülnézett. Egy idegen helyen találta magát, idegen szagok közt. Viszont végre minden visszanyerte eredeti sebességét.

Óvatosan kikelt az ágyból és az ajtó felé indult, mert zavaró hangokat hallott. Elfojtott kiáltások szűrődtek ki mögüle. Mikor odaért, kíváncsian kinyitotta az ajtót. Két lány hátrált az egyik fal felé, miközben férfiak próbálták sarokba szorítani őket. Ahogy megnézte a két ártatlan lányt, megérezte szagukat és tudta, hogy ők látták el a sebesüléseit, hiszen a házban is mindenhol az őket érezni.

– Mit jelentsen ez? – próbálta kiegyenesíteni a hátát, de még mindig voltak fájdalmai.

A férfiak felé kapták a fejüket, szemükben mohó csillogás látszott. Ekkor vette csak észre, mikor végignézett magán, hogy csak egy szoknya van rajta, felül pedig csak a kötések takarják el azokat a részeket, melyekre nyilván kíváncsi volt a férfisereg. Egyikük magabiztos léptekkel megindult felé.

– Nocsak, egy asszony... ha jól viselkedik, a lányokat megkíméljük, igaz, fiúk? – szólt hátra a válla fölött, de egyre csak közelített. Társai bután heherészve bólogattak.

– Tűnj innen! – húzta fel undorodva az orrát a nő.

– Velem asszony így nem beszélhet! Most megfize... – a férfi torkán akadt a szó, ahogy a nő elkapta az egyik karját és fél kézzel, könnyedén csavarni kezdte.

– Tűnjetek innen, halandók! – sziszegte fenyegetően a nő, s még várt egy hosszú pillanatot, aztán elengedte a férfi karját. Arca elkínzott volt és kihátrált a kunyhóból, miközben odavetette társainak, hogy induljanak el.

A nő szikrázó szemekkel követte a távozó alakokat, s mikor végre kikerültek a látóteréből, fáradtan dőlt oda az ajtófélfához, miközben behunyta szemeit. Kimerült volt, a sebei még mindig nem gyógyultak meg, ennek a halandónak a megfélemlítése több erőt vett ki belőle, mint gondolta. Neszezést hallott maga körül, s kinyitotta szemét. A nagyobbik lány állt előtte, s hálásan nézett fel rá:

– Köszönjük, asszonyom!

Nem válaszolt, csak felszegte a fejét.

– Tessék, vegye el, hogy ne fázzon! – nyújtott oda egy pokrócot apró kezeivel a kisebbik lány.

A nő egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán elvette tőle, majd visszaindult a szobába.

– Asszonyom... – kezdte tétován a nagyobbik lány, miközben a nő maga köré kanyarította a pokrócot. Most megfordult és kérdő tekintettel nézett rájuk.

– Ha jól látom, megint felszakadt a hátán a seb... ellátom... – hangja bizonytalanul csengett, mintha nem lenne biztos mondanivalójában.

A nő biccentett, aztán leült az ágyra. A nagyobbik lány kötszert keresett, míg a kisebbik vizet hozott be, aztán nővére nekiállt, hogy ismét ellássa a sebet. Mikor az arany színű jelhez ért a nedves kendővel, a nő felszisszent.

– Sajnálom! – szabadkozott a lány.

– A jel... megsérült? – először szólt hozzájuk a nő, mióta itt volt.

– Igen, de csak egy kicsit... a vágás az oldalán nagy, és... egy kicsit megsértette a jelet is – biccentett a lány, mire a nő gondterhelten sóhajtott egyet. – De biztosra veszem, hogy rendbe fog jönni! – tette hozzá gyorsan; úgy érezte, valami bíztatót kell mondania.

Bár ő nem láthatta, a nő halványan elmosolyodott. Egy darabig csend volt, aztán megkérdezte:

– Mi a neved?

– Tara vagyok... – felelte a lány, miközben már az utolsó simításokat végezte a kötésen, aztán tétován hozzáfűzte:

– Megtudhatom az Ön nevét, asszonyom?

– Szólíts Araninak.

*

– Inuyasha, nem pihenhetnénk le egy kicsit? Csak öt percre álljunk meg, kérlek! – nézett rá könyörögve Kagome.

– Nem hagyhatjuk, hogy az a nyavalyás meglógjon! – ellenkezett a félszellem.

– Már megtette... – mutatott rá a lényegre Miroku.

– Ááá... muszáj erre állandóan emlékeztetned?

– Tényleg lepihenhetnénk... Inuyasha, azért nekünk is vannak korlátaink! – jegyezte meg Sango.

– Feh! Ti, halandók csak lelassítotok! – húzta fel az orrát Inuyasha.

– Tudod, most pont úgy beszélsz, mit Sesshoumaru! Látszik, hogy testvérek vagytok! – kiáltott rá sértődötten és mérgesen Kagome.

– És akkor mi van? Igazam van, vagy talán nem?

– FEKSZIK! – ordította torkaszakadtából a lány; több sértést már nem bírt lenyelni. – Most pedig a halandók kívánsága szerint lepihenünk, te pedig lenyugszol!

Inuyasha morgolódva tápászkodott fel a földről és törökülésben leült, egy kicsit messzebb a többiektől.

– Végre! – sóhajtott Sango, s jólesően nyújtózkodott egyet, aztán öccse felé fordult, aki épp lemászott Kirara hátáról. – Hosszú út volt, nemde?

Kohaku bólintott, s leült nővére mellé. Eközben Kagome kotorászni kezdett a táskájában, hogy ebédet készítsen. Miroku odalépett mellé és segített kicsomagolni az instant ételeket.

– Kagome, ne vedd magadra, amit Inuyasha mondott...

– Ugyan, ki foglalkozik vele...?

– Látom, hogy bánt – mondta komolyan a szerzetes. – Teljesen másképp viselkedik, mióta az ékkőszilánkot ellopták...

– Szilánkot? Egy hatalmas darabot!

– Igen-igen... de ez a viselkedés nem neked szól, hanem annak a démonnak – magyarázta türelmesen Miroku.

– Kösz, hogy fel akarsz vidítani – sóhajtott Kagome, s szomorúan elmosolyodott. – De attól még, hogy ez történt, nem kéne így viselkednie velem... velünk... mindannyiunkkal.

– Egyetértek... de csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk tolerálni... – sóhajtott Miroku.

– Hmm... mintha ő olyan nagyon próbálkozna ezzel...

Inuyasha végighallgatta az egész beszélgetést, s hiába tagadta először, be kellett látnia, hogy barátainak igaza van. Minden dühe és keserűsége, valamint csalódottsága és bűntudata rajtuk csattant, akik a legközelebb állnak hozzá. Pedig valójában az ő hibája volt, csakis az övé, hogy az a hatalmas darab ékkő eltűnt... hála annak az arrogáns démonnak, Takamarunak...

Folytatása következik...