Már egy hét telt el azóta, hogy a két lány a kalózhajóra került. Miroku, bár tartotta ígéretét, mégis üldözte Sangot. A kapitány amennyire csak tudta, kerülte Kagomét, csakúgy, mint a lány őt. Csak akkor beszéltek egymással, amikor a kalóz kiosztotta aznapi parancsait. Kagome hálát adott Istennek, amiért a férfi többet nem vetette fel az ötletet, miszerint egy ágyban aludjanak. De végtére is élvezte a többi kalóz társaságát, akiknek legtöbbje kedves volt hozzá és Sangohoz is.
 Aznap a kapitány szemmel tartotta a lányt, aki ismét a fedélzetet súrolta, éppen a férfi hatalmas széke előtt. Kagome végig magán érezte a tekintetet, és megpróbált nem olyan pozicióba kerülni, amivel "kellemesebbé" tehetné a kapitány nézelődését. A lány felállt, hogy megtörölhesse izzadtságcseppektől gyöngyöző homlokát. Nem gondolta volna, hogy a mai nap ilyen párás lesz. Kagome kiengedte haját, hogy legalább feltűzött kontya ne melegítse annyira a fejét. A kapitány arcán némi érdeklődéssel figyelt, ám a lány megpróbálta ezt figyelmem kívül hagyni. Felállt a szőr a hátán, amikor szeme sarkából észrevette, hogy a kalóz felült. Inkább tovább sikálta a padlót, de egy puffanás felriasztotta. Lassan felnézett, és tekintete épp az őt szemlélő kapitányra esett. Szíve hevesebben kezdett verni, mikor elkövette azt a hibát, hogy a férfi gyönyörű szemeibe nézett. Gyorsan félrefordította fejét és nagyot nyelt. A kalóz leguggolt. Megragadta a lány egyik karját és magával együtt felrántotta őt. Kagome megbotlott és egyenesen a kapitány karjaiba esett. A férfi megragadta a másik karját is és szorosan elé állt.
- Mégis mit csinálsz? - kérdezte remegő hangon Kagome.
 Egy pillanatra a kapitány mélyen a lány szemeibe nézett, ami teljesen megbénította Kagomét. De a férfi tüntetőleg hirtelen szorosra zárta szemeit. A lányt a padlóra lökte és sietve berobogott a szállására. Kagome percekig csak kábultan ült, majd újra nekilátott a munkának.
Eközben kabinjában a kapitány arcát tenyerébe hajtva emlékezett.

~*Visszaemlékezés*~

- InuYasha! Idekint vagy? - kiáltott a strandon egy fehér ruhás lány.
 Miközben végigsétált egy pálmafaligeten, hirtelen valaki hátulról megragadta és átölelte a derekát. A lány rémülten hátrafordult. InuYasha puha, fehér ingben és fekete nadrágban állt előtte. Egymásra mosolyogtak; a lány végigsimított a férfi mellkasán.
- Ne ijessz meg többé!
- Sajnálom - kuncogott.
 A nő a férfi mellkasára hajtotta fejét, aki szorosan átölelte kedvesét.
- Olyan boldog vagyok, hogy végül idáig eljutottunk - mosolygott a lány.
- Már azt hittem, sosem tudjuk meggyőzni az apádat, hogy engedélyezze a házasságot! - válaszolt, és még szorosabban tartotta szerelmét.
- Szeretlek, InuYasha!
- Szeretlek, Kikyou!

~*Egy újabb visszaemlékezés*~

-Kikyou! Kikyou! Merre vagy? - próbálta túlkiabálni a puskaropogást és az emberi sikolyokat.
 Már átnézte az égő házakat és az erdőt. A spanyol hadsereg azért támadt rá a kis kikötői városra, mert annak házaiban hajókat és más kikötőket fosztogató kalózokat bújtattak. InuYasha futott, ahogy csak bírt, és közben Kikyout szólongatta. Szíve megkönnyebbült, mikor meglátta felé rohanó kedvesét és ő sem lassította lépteit. De mielőtt átölelhették volna egymást, Kikyou hirtelen megtorpant.
- InuYasha? -suttogta erőtlenül.
 A férfi rémülettel látta, ahogy a nő szájából vékony vérfolyam patakzott elő. A lány végül a földre rogyott; hátán több lőtt seb látszott. InuYasha ordítva rohant oda hozzá, hogy karjaiban tarthassa a nőt, akit szeret. Kikyou már halott volt; alatta hatalmas tócsában gyűlt össze saját kiontott vére. A férfi továbbra sem engedte el a testet, csak ölelte szorosan, mígnem ő is lövést kapott. De hanyou létére nem halt meg. 
  Bár nem volt más, amire annyira vágyott volna e percben, mint a megváltó halálra.

~*Visszaemlékezés vége*~

 Valaki kopogtatott az ajtón.
- Kapitány? Bejöhetek?
- Menj innen, Miroku! - morogta válaszul.
 Miroku lassan belépett.
- Úgy emlékszem azt mondtam, ne gyere be! - morgott immár hangosabban.
- Végül te is megláttad, nem igaz? - Miroku lassan leült mellé.
- Mit? Nem láttam én semmit sem!
- InuYasha, mióta csak az eszemet tudom, barátok voltunk.
- Azt hiszed,annyira jól ismersz?
- Azért vagy dühös, mert Kikyoura emlékeztet téged.
- Fogd be a szád!
- Minden rendben. Gyanítottam, hogy ez be fog következni - Miroku kezét InuYasha vállára tette.
- Nem tudom, miért csak akkor vettem észre, amikor ott előttem súrolta a fedélzetet - mondta most már valamivel nyugodtabban InuYasha. - És amikor kiengedte a haját, éppen olyan volt, mint Kikyou. Már maga a mozdulat is rá vallott. Nem tudom, hogy így meddig tudom eltűrni a hajómon.
- Ez érthető, barátom, de ne rajta állj bosszút.
- Ez az én hajóm! Azt teszek rajta, amit akarok!
- InuYasha, már öt éve annak, hogy Kikyou meghalt. Még mindig nem tudtad túltenni rajta magad, ugye?
- Nem, még nem - mordult fel InuYasha.
- Ez a lány nem Kikyou - sóhajtott Miroku. - Nem úgy viselkedik, mint ő. Ő egy teljesen más személyiség.
 InuYasha félig dühösen, félig megvigasztaltan tekintett barátjára. De hirtelen felpattant és kiviharzott az ajtón.
- Tudom, hogy tudnám ezt kezelni!
 Megragadta Kagome karját és felrántotta őt. Nem érdekelte, hogy a lánynak sikerült-e teljesen felállni, vagy sem. A hajókonyhába érve lelökte őt.
- Kérd meg a barátodat, hogy fejezze be a fedélzetet. Te idelent maradsz, szolga! Az összes fazék és serpenyő ragyogjon!
 Ugyanazzal az erővel ragadta meg Sangot is, de őt a fedélzeten hagyta.
- Nem is hasonlít annyira Kikyoura, mint először gondoltam - mondta utána Mirokunak.
 Miroku csak bólintott, mintha azt mondta volna: "Én megmondtam".

~*~*~*~*~~*~*~*~*~*~*~~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~**~*~*~*~*~*~*~*~*

 Kagome a hajó oldalában állt, élvezve a hűs esti szellő érintését arcán. De gondolatai hirtelen a kapitányra terelődtek. Durva volt, aljas, könyörtelen, irgalmatlan, erőszakos, követelőző - szinte egy diktátorra emlékeztette. De aznap reggel, mikor mélyen a szemébe nézett, tekintete zavart volt, rémült, szinte gyengéd, de mégis dühös és csalódott. Nem tudta, mi járhatott a fejében, de a gondolat még mindig aggasztotta a lányt.
- Hé, te! Ki engedte meg, hogy felgyere?!
 Hallotta a kiáltását, mégsem törődött vele, hanem a hold keskeny, halvány sarlójára nézett.
- Mit csinálsz te itt? - ragadták meg a karját.
 Kagome arcára nyugodt mosoly ült ki, ahogy az éjszakai égboltot figyelte.
- Nem tudtam aludni, ezért kijöttem, hogy gyönyörködjek a csillagokban - válaszol halkan. - A másik hajón is gyakran tettem így. Olyan békés... nyugtató...
 Egy percig mindketten csendben meredten a többmillió fénylő égi pontra, de azután a kapitány felmordult, és vonszolni kezdte a lányt. De Kagome nem akart menni, szint megmerevedett.
- Kérlek, hagyj! Szükségem van egy kis...
- Semmire sincs szükséged! A rabom vagy! Nem pedig egy vendég! Nem hagyhatod el a kijelölt területedet, amíg én nem szólok! Én vagyok a....
 A távolból villámlás hangos dörrenését hozta a szél. Mindketten megdermedtek, amikor a hold eltűnt egy hatalmas fekete viharfelhő mögött, majd egy nem messze lecsapott villám fényét is látták.
- Ajjajj, ez nem túl jó... - mondta Kagome.
 A kapitány dühös pillantást vetett rá és rámorgott.   Elengedte a lányt és a vészharang felé futott. Többször megszólaltatta a figyelmeztető harangot, majd felkiáltott:
- Vihar közeledik! Vonszoljátok ide a seggeteket! MOST! Mindenki a fedélzetre!
 Pár percen belül már mindenki sietve azon fáradozott, hogy minden fedélzeti nyílást lezárjanak és rögzítség a fedélzeten lévő tárgyakat.
 Ám amint meghallották a következő mennydörgést, a szél felerősödött és a hullámok egyre vadabbul dobálták a kalózhajót. Kagome a hajó közepe felé rohant, de egy hatalmas hullám leterítette. Az egyik lépcsőház korlátjába kapaszkodva próbált feltápászkodni. Minden túl gyorsan történt. Akkor valaki megragadta őt.
- Sango-chan!
- Tarts ki, Kagome-chan!
 Hullám hullám után zúdult rájuk, míg szorosan a korlátba és egymásba kapaszkodtak. De ekkor valaki más is megjelent mellettük.
- Miroku-kun? - lepődött meg Kagome.
A kalóz mindkét lányt felkapta és a vállára hajította.
- Mi a fenét csinálsz? - kiáltott rá Sango.
- A hajó hamarosan elsüllyed, ezért el kell hagynunk!
 Bedobta a lányokat egy mentőcsónakba és ő is utánuk vetette magát. Hirtelen a kapitány is csatlakozott hozzájuk.
- Azt hittem, egy kapitány a hajójával együtt szokott elsüllyedni - mosolygott önelégülten Kagome.
- Pokolba vele! - nézett szúrosan a lányra. Ekkor a halálra rémült Shippou Kagome karjaiba ugrott.
- Készen álltok? - kérdezte Miroku, mielőtt húzni kezdte a kötelet.
- Most vagy soha! - ordította Kagome.
 A kalóz megrántotta a köteleket, ők pedig rémülten sikítottak fel, amint közel 40 lábnyi zuhanás után a vízre csapódtak. Olyan volt, mintha betonba ütköztek volna. A emberek evezőt ragadtak. Erős csapásaikkal próbálták minél távolabbra irányítani a férfiak a süllyedő hajótól, nehogy vele együtt ők is a tengerfenéken kössenek ki. A kapitány közömbös arccal nézte végig hajója végét. Kagome önkéntelenül ránézett. Tehetetlenül hányódtak a sodrással, azt remélve, hogy hamarosan szárazföldet érnek.

*~*~*~**~*~*~**~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

 Másnap reggel nagy zökkenésre ébredtek. Egy parton találták magukat több tucatnyi törmelékkel és más mentőcsónakokkal együtt. 10 ember veszett oda a katasztrófában, Kagomén és Sangot is számítva 8 túlélő volt. Azon vitáztak, ki keltse fel a kapitányt. Kő, papír, ollót játszottam, és Kagome lett a vesztes. Lélekben felkészült a biztos halálra.
- Kapitány? - suttogta halkan.
- Kapitány, földet értünk és....
- Jó sok bátorság kellett ahhoz, hogy felébressz, igaz szolga? - morogta, miközben körülnézett.
- Földet értünk?
 Kagome vállat vonva sóhajtott. A két lánynak ekkor feltűnt, hogy Miroku és a kapitány elég furcsán bámulnak rájuk. Végignéztek magukon és szemük megakadt átázott alsóneműiken. Ekkor lassan egymásra néztek, majd felsikoltottak. Kivetették magukat a csónakból és a bokrok közé futottak. Mindenki hangos nevetésben tört ki. A kapitány és Miroku elégedetten egymásra mosolyogtak, de szegény Shippounak fogalma sem volt róla, min vidulnak ennyire társai.
- Most mi legyen, kapitány? - kérdezte a kalózok egyike.
- Nos, az első dolgunk, hogy találjunk egy falut vagy kikötőt.
 Ekkor ismét megjelentek a lányok. Elfedendő testrészeiket furcsa pálmalevél-viselettel takarták el. Ismét minden férfi rajtuk nevetett. Sango és Kagome orrukat magasra tartva sétáltak el a kapitány és Miroku mellett, és gyengéden ellökték őket az útból.
- Figyelj rá, mit csinálsz, szolga! - kiáltott a kapitány.
- ÁÁÁÁ! FOGD MÁR BE! - válaszolt Kagome.
 Ezután ismét csatlakozott Sangohoz és folytatták útjukat. Sango pár lépés után megállt, majd hátranézett az összezavart férfiakra.
- Gyerünk már! Így akarjátok elvesztegetni az egész napot?
 Mivel nem volt másik út, amin elindulhattak volna, a kalózok követték "rabjaikat". Miroku előresietett, hogy Sango és Kagome mellett haladhasson. A kapitány magában dühöngött, amiért szokása szerint nem szállt szembe Kagoméval, de most már túl késő volt ehhez.
- Gyerünk emberek! - szólt mérgesen embereihez.
- Az az ostoba nőszemély! - morogta később magának. - Mégis ki a fenének képzeli magát? Ő csak egy...