Gyermeki kacaj-Az első dobás...

Bámulatos és erőteljes elevenséggel zakatolt elő Zoraból az
élet. A nő fejét hátra vetette, kíntól parázsló, remegő
sikolyok hagyták el ajkait, miközben elkerekedett szemei
ráncosan összecsukódtak, fájdalomtól vörös arca pedig
megpöffedt, amint újra nyomott. Arca utána újra kisimult a
ráncoktól és szomjas levegőt vett két kitartó nyögés közt. A
mellette ülő bába megtörölte az asszony verejtékző homlokát
és gyengéd szavakkal nyugtatni próbálta enyhítve a szerető
kínokat, mik Zorából robbantak elő. A bába mosolyogva
suttogni kezdte:
-Mindjárt megszületik...Mindjárt...
Zora újra nyomott, utána elgyengülten magába roskadt kissé,
de a biztató bába szavai új erőt öntöttek testébe és egy
utolsó, végső sikolyra megfeszültek izmai. Szemei döbbenten
elkerekedtek, miközben ajkai mögül erőteljes robbant elő
néhány szó, mely könyörgésnek hatott:
-ÖEEEEEE EEEEEEEEG..........
Érezte amint kibújik belőle az élet, mint egy
végeláthatatlan, hosszú folyó, mely nem akar apadni, s
valóban, a baba már kinn volt belőle, a vérzés mégsem akart
elálni. Csak egyetlen pillantást engedhetett meg magának,
mielőtt megfulladt volna a saját vérében, mely vörösen
elnyelte a világot.

Yurana már öreg volt az ilyen izgalmakhoz. Feszülten
várakozott a kunyhó előtt, miközben hallgatta Zora
vajúdását. Azaz otoba bába nem engedte be. Pedig ő a falu
papnője, mégsem lehetett ott a szülésen. Lépései lassan
abbamaradtak, amint a kunyhóból érkező sikítás hangja lassan
elfulladt és egy csecsemő sírása borzolta fel a hátát.
Megszületett... Nagy reményekkel telve lépett be a kunyhóba.
Megpillantotta a könnyező bábát, ki remegve szorongatta a
vértől mocskos gyermeket, majd aszalt szemeivel a saját
vérébe fagyott Zorára tekintett, kinek belesjéből még mindig
lassú fodrokat kavart a feketedő vörösség.
-Szörnyeteg...-könnyezte a bába, mire Yurana megvetően
elvette tőle a babát:
-Hogy mondhatsz ilyeneket? Hisz csecsemő, nincs tisztában
hogy mekkora erővel bír.
-Nézz rá. Alig született meg, máris mocskos a saját anyjának
a vérétől.
-Hát nem nagyszerű?
-Hogy?-hebegte a vénasszony.
-Ennek a gyermeknek hatalmas szellemi energiája van.
Borzongok tőle. Tökéletes papnő fog belőle válni, ki méltó
örököse lesz a Négy lélek ékkövének.
-Miket beszél? A szent ékkő eltűnt már több mint 42 éve.
-Igen...De látomásom volt minap éjjel, miszerint az ékkő
vissza fog térni. Ez a lány fog rá vigyázni. Az ereje
segítségével képes lesz megvédeni az ékkövet.
-Nem elég hozzá a szellemi erő...-suttogta a bába-Most
mocskos anyjának vérétől, a lelke nem tiszta. Felvágta a
saját anyját. Mint egy gyümölcsöt, egyszerűen szétkapta
belülről...
-Elhiszem hogy szomorú vagy. De meglásd... Jó kezekben van a
jövőnk...-tekintett a kezében alvó csecsemőre, ki oly
ártatlanul szopogatta ujját, melyre rászáradt a sötétedő
vér, mint egy angyal, ki vörös tejet facsart ki anyjának
kebléből.


Kagura unottan meredt maga elé és bámult a semmibe, miközben
hallgatta, amint a kinn morajló, szabad szél pajkosan
játszik a messzi cseresznyefák rózsaszínes virágaival a
kopasz és kietlen sziklák völgyei közé kergetve őket. Vörös
szemeiről nem a bánat és az elhagyatottság sugárzott, hanem
inkább a fáradt csalódottság. Senki sem volt a kunyhóban.
Naraku és Hakudushi elmentek és Kanna sem volt sehol.
Feltekintett a mennyezetre, min néhány pokoldarázs
nyújtóztatta ki szárnyait és bámultak rá ocsmány szemükkel
halk, zizegő hangot hallatva, amint alattomos lábaik
kopogtak a fán.
-Hm...Figyelnek...Nincs egy szabad percem sem...-torzultak
ajkai parány undorra.
Szemei döbbenten kerekedtek el amint megfordult és egy
gúbadt tekintetű kislányt pillantott meg a bejáratnál.


Az öregasszony arcán a ráncok remegve lobogtak meg, mint
valami aszalt kocsonya. Süppedt, kusza erektől háborgó
szemei mellett cuppogva csorgott végig a verejték, miközben
Yuranára tekintett, majd be a kunyhóba, miben fenyegetően
süvített a sötétség:
-Veszélyes dolgokat művelsz...
-Eltúlzod a dolgot...-csitította a papnő, miközben vén
szemei lassan hátra fordultak végigtapogatva velük a helyet,
hogy bisztosan nem hallgatodzik senki se.
-Megölte a saját annyát. Ez a gyermek eredendően gonosz.
Hirtelen borzalmas képkockák villantak fel a saját vérében
fetrengő Zoráról, kinek tátva maradt szájából keserűen
habzott a vér, miközben vörösségtől lepedékes fogai mögül
utolsó szavai örökké tartó szélként süvítettek elő
fájdalomtól eltorzulva, mint valami fenyegető figyelmeztetés
:öeeeeeee eeeeeeg.
-Miért jöttél ide?
-Vele együtt a hegyekbe mentél, hogy tanítsd és erős papnőt
faragj belőle. Elzártad az emberek elől, hogy erős legyen és
ne törjön meg, mint ahogy az a papnő is tette, ki korábban
vigyázott az ékkőre. De valamit elfelejtettél neki
megtanítani. Elzártad mindenki elől, nem tanítottad meg neki
ezáltal, hogy milyen embernek lenni.
-Ostobaság. Arisa jó kislány. Most pedig menj. Nem akarom
hogy meglásson.
-Kérlek, gyere velem. A falunak szüksége van rád.
Yurana hátra fordult. Öreg ajkai makacsul elszakították egymást:
-Ő jó kislány...
A kunyhó sötétjében halk kuncogás hallatszott egy béka
kétségbeesett brekegésével, majd a fojtogató hangokat habzó
gurgulázás váltotta fel, végül egy halk pukkanás, mit Arisa
vidám nevetése kísért:
-Ez vices vot.......


Mintha csak ketten lettek volna. Kagura arcáról csendes
verejték csorgott le. Elméjében végül győzött a makacs düh
és legyezőjét előkapva fenyegető hullámot kavart, mely
csendesen végigmorajlott a padlón a kislány lábainak
csapódva. A szélboszorkány ajkai gúnyos mosolyra húzódtak:
-Mit akarsz?
A kislány szemei elkerekedtek:
-Játszani...


Yurana dühösen ment be a kunyhóba. Elméjében még mindig
kavarogtak a gondolatok, miket az öregasszony mormogott:
-Kiszámíthatatlan...Téged is meg fog ölni...Nem olyan mint
egy ember...elfelejtteted neki hogy milyen embernek
lenni...végezni fog veled...Kettészedte mint valami érett
gyümölcsöt...
Yurana elmosolygott:
-Nevetséges. Én vigyáztam rá születése óta. Olyan mintha a
gyerekem lenne. Miért bántana ok nélkül? Nincs eredendően
gonosz ember. Nem szándékosan ölte meg a saját
annyát.-nyugtatta magát saját gondolataival.
-Nem...De bemocskolta a saját lelkét a születésekor.Nem
tanítottad meg neki hogy milyen embernek lenni, mert
elzártad....Szerinted mit akart Zora, mielőtt meghalt volna.
Mire akart figyelmeztetni? Ő akkor tudta...
-Nevetséges...
-Nem tanítottad meg neki hogy milyen embernek lenni, mert
elzártad...
-Ugyan...Miért bántana ok nélkül? Együtt szoktunk menni
szellemekre vadászni. Mintha a lányom lenne.
-Nem látod a szemeiben azt a fényt? Azt a természetellenes
fényt? Mintha...
-Nevetsége...-ám megakadt benne minden gondolat, amint
megpillantotta az előtte álló Arisát, ki kigúbadt, hatalmas
szemeivel rámeredt és pilantásával a csontjaiig hatolt,
amint megpillantotta saját, elsápadt arcát parányi
pupillájában, melyben felcsillant az a bizonyos fény.
-Játszani akarok...-suttogta a kislány, amint merev ajkai
huncot vigyorra emelkedtek fel.
Yurana ki akarta nyújtani feléje a kezét, de ujjai
megdermedtek a levegőben, szemei pedig elkerekedtek az
iszonyatos rémülettől és döbbenettől, miközben
megpillantotta saját lábait, mik az ég fele tornyosultak és
véres árnyékot vetettek rá. Mielőtt minden örökre elsötétült
volna rémülettől és sokktól kifolyó szemei előtt, látta
Arisa törékeny, vékony végtagjait amint elégedetlen
terpeszre állnak és eljutott tudatáig a szörnyű felismerés,
Zora utolsó szavainak jelentése, mik tisztán csengtek
füleiben: ÖLD MEG!!!!!!!! Utána kettévágott alsó teste
ráborult kicsüngő beleivel együtt az arcára véres semmivé
lepve el a világot.
-Ennyi vot? Kár... Tiszta pocékolás vot ennyit
várni.-suttogta csalódottan Arisa, majd még egy utolsót
bökött Yurana holttestén, hogy bisztosan meghalt-e.
Yurana halott volt...
Tévedett...
Arisa rossz kislány...
Nagyon rossz kislány...


Kagura előre csapta a legyezőt, miből bömbölve előrobbantak
a villogó pengék. Arisa haja megcsapta a levegőt, szemei
pedig úgy dülledtek ki arcából, mint a kis békának, ökölbe
szorítva kezeit. A pengék célt tévesztettek, mire a kislány
kacagni kezdett, a nőből pedig döbbent és vacogó sikoly
csuklott elő. Valami kifeszítette a testét. Arca elborzadt,
ajkai torzan remegtek szemeivel együtt, mik verejtékezve
meredtek előre.
Hisz egy ember...
Egy halandó...
-Te leszel a kedvenc babám...-mosolygott Arisa.