A Sors �tjai

Kayou kiment a k�zeli tiszt�sra gy�gyf�veket szedni unokatestv�r�nek. Nem sietett, hiszen r��rt: Rin m�g nem �bredt fel, Sesshoumaru pedig m�g mindig csod�lkozott, hogy ism�t teljesen �p a bal karja. Jyaken pedig... h�t, neki am�gy se sok belesz�l�sa volt a dolgokba. Annyira lek�t�tt�k gondolatai �s elmer�lt a gy�gyn�v�nyek beszerz�s�ben, hogy �szre sem vette, hogy ezalatt valaki a h�ta m�g� lop�zott.

– R�g l�ttalak, Kayou – hallatszott egy rideg �s a j�gn�l is hidegebb hang.

A n� beleborzongott ebbe a hangba; megfagyott ereiben a v�r, mikor r�j�tt, kihez tartozik. Nagyon lassan megfordult, szemben�zve az elker�lhetetlennel. K�zvetlen�l el�tte ott �llt a d�mon, aki meg�lte a csal�dj�t �s majdnem vele is v�gzett... �s aki miatt Arani meg akarja �lni a saj�t h�g�t. Falfeh�r arccal n�zett a szellemre.

– V�gre megtal�ltalak, kedves unokah�gom – jelentette ki a f�rfi, s azonnal t�mad�sba lend�lt.

Sesshoumaru �ppen Gintai-jal besz�lgetett az �tkez�ben. Jyaken ura mellett s�nd�rg�tt, �jra �s �jra lopva pillant�st vetve a f�rfi bal karj�ra. Rin m�g mindig nem �bredt fel.

– Hogy siker�lt visszaadnod a karom �ps�g�t? – k�rdezte h�v�sen Sesshoumaru.

– Egy j� gy�gy�t� sosem �rulja el a titk�t – mosolyodott el ravaszul Gintai.

Sesshoumaru �sszefont karral d�lt h�tra. Valami furcsa volt a szem�ben. M�ly l�legzetet vett �s v�g�l megsz�lalt:

– J�l jegyezd meg, amit most mondok, mert nem s�r�n hallani ilyet t�lem – kezdett bele; Gintai nem is sejtette, mennyire finoman fogalmazott az el�bb vend�ge. Sesshoumaru k�zelebb hajolt hozz�. – K�sz�n�m.

Gintai meglepve pislantott egyet, azt�n k�z�ny�s tekintettel v�laszolt:

– Ne nekem k�sz�nd... – kezdte lassan. – Sz�ks�g volt hozz� egy haland� v�r�re is, aki azt akarta, hogy meggy�gyulj.

Sesshoumaru szemei vill�mokat sz�rtak �s keze m�r lend�lt is, hogy elkapja orvosa tork�t m�rges karmaival, azonban Gintai sem volt t�tlen: r�gt�n t�volabb h�z�dott, �gy Sesshoumaru nem �rte el.

– Ha Rin... – kezdte fenyeget�en Sesshoumaru.

– Nem.

– Tess�k? – a rettenthetetlen Sesshoumaru nagy�r d�bbenten pislogott.

– Nem Rin volt az, aki a v�r�t adta.

– Hanem?

– Azt hittem, kicsit gyorsabb a felfog�sod... – jegyezte meg Gintai, de r�gt�n meg is b�nta, mert Sesshoumarunak ez�ttal siker�lt elkapni a d�mon tork�t. – Nem igaz, hogy m�g mindig nem �rted...

– Mir�l besz�lsz? – n�zett r� �sszesz�k�tett szemmel Sesshoumaru. – M�s haland� nem utazik velem.

– Dehogynem. Gondolkozz egy kicsit! – pr�selte ki mag�b�l a szavakat Gintai, b�r ez igen nehez�re esett.

Sesshoumaru t�prengve n�zett r�, azt�n r�j�tt, kire c�lzott a d�mon. Elengedte a nyak�t.

– K�sz – massz�rozta meg a tork�t Gintai. – V�gre r�j�tt�l – tette m�g hozz� k�h�gve.

– Hihetetlen! – hallatszott Jyaken hangja, aki most j�tt r�, mire c�lzott Gintai. – Kayou a v�r�t adta, hogy nagyuramnak legyen �jra karja!

– Hallgass! – f�rmedt r� Sesshoumaru; mindenesetre t�nyleg elgondolkoztat� volt, amit Jyaken mondott.

Ekkor egy sikolt�s hallatszott a k�zeli tiszt�sr�l.

– Hol van Kayou? – k�rdezte gyorsan Sesshoumaru.

– A tiszt�son... – v�laszolta feh�rre v�lt arccal Gintai, de Sesshoumarunak m�r nyoma sem volt.

– Nagyuram, v�rj meg! – sietett ut�na Jyaken, de Gintai el�llta az �tj�t. – Eressz!

– Sesshoumaru nem tudja, kivel �ll szemben – magyar�zta a d�mon. – Innen mostant�l senki sem megy ki.

Jyaken d�bbenten tekintett fel a szellemre, de ak�rhogy is pr�b�lkozott kisz�kni, Gintai nem engedte. Sesshoumaru mag�ra maradt.

Mikor meg�rkezett, l�tta, hogy Kayou a f�ld�n fekszik, s t�le nem messze egy f�rfi tart egy var�zskardot. A m�sik d�mon megtorpant, mikor meg�rezte Sesshoumaru jelenl�t�t, s az �rkez� fel� fordult.

– Nem is baj... – morogta. – A m�reg �gyis mindj�rt elv�gzi a dolg�t...

– Te...

Sesshoumaru el�r�ntotta a Toukijint, s t�madni k�sz�lt vele. A szellem azonban elugrott el�le, s sokkal t�volabb �rt f�ldet.

– Nincs kedvem r�d vesztegetni az id�met – jelentette ki lekicsinyl� hangon, azzal feh�r g�mbb� v�lt �s elsz�guldott.

Sesshoumaru k�vethette volna, hiszen � is k�pes volt hasonl� m�don utazni, azonban, ha ezt megteszi, akkor Kayou meghalhat. Megfesz�tett izmokkal n�zett a t�mad� ut�n.

– Sessh... Sesshoumaru... – hallatszott Kayou gy�nge hangja.

A szellem ekkor eltette kardj�t �s odafutott a n�h�z. De mire el�rte, m�r k�s� volt: Kayou szemei �lettelen�l csillogtak, s �res tekintete a semmibe r�vedt. Has�n pedig �les karmok m�rges nyomai l�tszottak. Sesshoumaru valami furcs�t �rzett a sz�ve k�rny�k�n. De ez nem olyan volt, mint amikor Kayou a karjaiban �bredt fel, hanem ez sokkal rosszabb volt... ez f�jt...

Fel�llt �s el�h�zta csodat�v� kardj�t, a Tenseig�t. �rezte, ahogy kez�ben l�ktetni kezd a kard ereje. Koncentr�lt, s hamarosan meg is l�tta a t�lvil�g k�ld�tteit. Azt�n lecsapott r�juk a kardj�val...

Eltette a Tenseig�t, let�rdelt Kayouhoz �s felemelte a fej�t. Hamarosan felhangzottak az ismer�s sz�vdobog�sok. Sesshoumaru egy kicsit megnyugodott. „Siker�lt...”

A n� olyan hirtelen vett l�legzetet, hogy Sesshoumaru majdnem elejtette. „Biztosan a t�dej�t is el�rte a m�reg.” gondolta a szellem. Beletelt m�g n�h�ny m�sodpercbe, mire Kayou l�gz�se megnyugodott. Mikor m�r rendesen vette a leveg�t, feln�zett megment�j�re.

Jyakent�l m�r hallott a Tenseig�r�l, a gy�gy�t� kardr�l, �s a n� biztos volt benne, hogy meghalt �s csak Sesshoumaru hozhatta vissza az �letbe, ezzel a csod�latos karddal. Nem tudta, hogy k�sz�nje meg, vagy hogy kimutathatja-e, mennyire h�l�s neki. „De most nem is �rdekel!” gondolta hat�rozottan, azzal a szellem nyak�ba vetette mag�t.

– K�sz�n�m! – suttogta alig hallhat�an; a hangja elcsuklott, ha arra gondolt, mit is tett �rte az im�nt Sesshoumaru. – Nagyon k�sz�n�m!

A f�rfi igencsak meglep�d�tt Kayou hirtelen reakci�j�n, annyira, hogy m�sodpercekre le is blokkolt az agya. V�g�l, mikor felocs�dott csod�lkoz�s�b�l, � is �t�lelte a n�t. Azt k�v�nt�k, b�rcsak �r�kk� tartana ez a pillanat. Kayou teljesen biztons�gban �rezte mag�t, �gy gondolta, most m�r nem t�rt�nhet semmi baja, mert Sesshoumaru vigy�z r�.

A d�mon pedig v�gtelen�l boldognak �rezte mag�t �s melegs�g �radt sz�t a sz�v�ben. Eddig nem akarta bevallani mag�nak, de most az �rz�sei m�r nem hagyt�k, hogy elnyomja �ket. „A haland�k olyan t�r�kenyek �s Kayou most haland�. Nem akarom elvesz�teni... szeretem.” erre a gondolatra m�g szorosabban mag�hoz �lelte a n�t.

Egy teljes percig voltak �gy egy�tt, n�m�n, de nekik egy �r�kk�val�s�gnak t�nt. Azt�n Kayou lassan kibontakozott Sesshoumaru �lel�s�b�l. Szeme nedvesen csillogott �s egy k�nnycsepp g�rd�lt v�gig arc�n. De k�zben mosolygott; az �r�m k�nnye volt ez.

Sesshoumaru let�r�lte a k�nnycseppet. Arcuk lassan k�zeledett egym�shoz �s v�g�l Kayou megkapta a r�gen �h�tott cs�kot a f�rfit�l...

– Sesshoumaru nagy�r, Sesshoumaru nagyuram! – szaladt el�b�k Jyaken, mikor vissza�rtek Gintai kunyh�j�hoz. – Uram? – n�zett r�juk �sszezavarodva a kis d�mon.

Sesshoumaru �tkarolta Kayou derek�t, �gy j�ttek visszafel�. A f�rfi most szolg�j�ra emelte k�rd� tekintet�t.

– Mit akarsz? – mordult r� h�v�sen, de kor�ntsem olyan fagyosan, mint eddig b�rmikor.

– Olyan sok�ig elmaradtak, hogy azt hittem, megs�r�lt...

– Ostoba! – mondta Sesshoumaru, de arc�n elsuhant egy mosoly �rny�ka, mikor Kayoura n�zett. – Rin m�r fel�bredt?

– I-igen, nagyuram – b�logatott a kis d�mon.

– Remek.

Bementek a kunyh�ba. Gintai �ppen te�t f�z�tt, Rin pedig ott s�rg�l�d�tt k�r�l�tte, seg�teni akart neki. Kayou unokatestv�re meg sem fordult, �gy k�rdezte a n�t:

– � volt, ugye, kuzin?

– Igen – biccentett Kayou, azzal letelepedett az asztal mell�.

– Kicsoda? – k�rdezte Sesshoumaru.

– Aki... – l�tszott, hogy Kayounak kiss� nehez�re esik kiejteni a szavakat. – meg�lte a csal�domat.

Csend ereszkedett a helyis�gre, amit Gintai t�rt meg:

– Az ap�m.

– Hogyan? – Sesshoumaru szeme megvillant.

– Hagyd – fogta meg a csukl�j�t Kayou. – Nem Gintai tehet r�la.

– De � tudta, ki volt az – kotyogott k�zbe Jyaken. – Ez�rt nem tudtam nagyuram ut�n menni. Nem engedett ki minket.

– Igaz ez? – vonta fel a szem�ld�k�t Kayou.

Gintai b�lintott.

– K�pes lett�l volna a sors�ra hagyni Kayout, csak hogy neked ne essen bajod! – mondta fenyeget� �llel a hangj�ban Sesshoumaru. Izmai megfesz�ltek. – Ha nem �rek oda id�ben...

– Nem �rt�l oda – sz�lt k�zbe csendesen Gintai, azzal k�nyelmesen kortyolt egyet id�k�zben elk�sz�lt te�j�b�l.

– Tess�k? – pislogott Sesshoumaru. – Mit mondt�l?

– Gintai k�pes meg�rezni, mi t�rt�nik ugyanabban az id�ben m�shol – magyar�zta Kayou. – J�l eml�kszem?

– Pontosan – v�laszolta Gintai. – Azt is tudtam, hogy mi fog t�rt�nni, ez�rt nem engedtem ki a t�bbieket.

Kayou �s Sesshoumaru egy emberk�nt pirult el. A f�rfi hamarabb vette �szre �s nyugalmat er�ltetett mag�ra.

– Mi t�rt�nt? – k�v�ncsiskodott Rin.

– H�t, ��� – dadogott Kayou.

– Csak a Tenseiga seg�ts�g�vel tudtam megmenteni – v�laszolta Sesshoumaru, aki m�r visszanyerte l�lekjelenl�t�t.

– Igen, �gy van – tette hozz� gyorsan a n� is, s hamarosan m�r nem is volt annyira piros az arca, mint n�h�ny perccel el�tte.

– Ideje indulnunk – �llt f�l az asztalt�l Sesshoumaru.

�tit�rsai is szedel�zk�dni kezdtek, nemsok�ra m�r indul�sra k�szen �lltak.

– K�sz�n�m a seg�ts�gedet! – �lelte �t unokatestv�r�t Kayou.

– Neked, b�rmikor – v�laszolta Gintai mosolyogva. – Viszl�t!

– M�g l�tjuk egym�st, kuzin! – k�sz�nt el a n�, s Sesshoumaru ut�n indult.

– �rdekes, milyen j�ban vagy Gintai-jal – jegyezte meg �tk�zben Sesshoumaru.

– Ezt meg hogy �rted? – n�zett r� Kayou.

– H�t, azok ut�n, amit az apja tett – v�laszolt t�tov�zva a f�rfi. – R�ad�sul a saj�t n�v�reddel sem j�ssz ki olyan j�l, mint vele.

– Nekem olyan, mintha a b�ty�m lenne – felelte a n�, azzal odab�jt Sesshoumaruhoz.

Jyaken gyanakodva figyelte �ket, �s megl�tta, ahogyan egym�sra n�ztek. Ez a pillant�s el�rulta a kis d�mon sz�m�ra, hogy sokkal t�bb t�rt�nt a tiszt�son, minthogy a d�mon megmentette Kayout �let�t... vagy egy cs�kn�l...

K�s� d�lut�n volt, mire Kayou visszanyerte az erej�t; ez�ttal azonban nem v�ltozott hanyouv�, hanem eredeti alakj�ban haladt tov�bb szerelme oldal�n. Hamarosan lepihentek, de Rinben m�g annyi energia volt, hogy k�rberohang�lta a kis r�tet, ahol letelepedtek �s rengeteg vir�got szedett. Ezekb�l azt�n egy koszor�t k�t�tt Kayounak.

– Tess�k, Kayou, neked csin�ltam – ny�jtotta �t vid�man a vir�gkoszor�t a n�nek.

– H�, ez nagyon sz�p! – mosolyodott el Kayou. – K�sz�n�m sz�pen!

– Sz�vesen – v�laszolta egy sz�les mosoly k�s�ret�ben Rin.

– Megigaz�tod? – k�rdezte t�le a n�, ahogy feltette a fej�re a koszor�t.

– Persze!

Azt�n Rin m�g szaladt egy-k�t k�rt, hogy gy�jts�n vir�gokat Jyakennek �s Sesshoumarunak is. Kayou nevetve figyelte, hogy er�lteti r� Rin a kis d�monra a vir�gkoszor�t. Azt�n a kisl�ny odafutott Sesshoumaruhoz.

– Sesshoumaru-sama! Neked is csin�ltam egyet!

– Jaj de j� nekem... – mondta cs�ppet sem lelkesen �s alig hallhat�an a szellem.

A kisl�ny feltette a fej�re a sz�nes vir�gokb�l �ll� koszor�t �s gy�ny�rk�dve szeml�lte nagy m�v�t: Sesshoumarut, a fej�n a vir�gokkal. A d�mon belegondolt, hogy is n�zhet ki, �s b�r cseppet sem esett �ny�re, amit l�t, v�g�l m�gis elmosolyodott, amikor Rinre tekintett. Erre a kisl�nyra nem lehet haragudni...

A tiszt�s, ahol elt�boroztak, kev�ss� volt sz�lv�dettnek mondhat� �s Rin is f�zott, ez�rt Kayou �l�be b�jt. A n� �t�lelte, �gy aludtak el. Hajnalban a kisl�nyt fel�bresztett�k a csivitel� madarak �s kinyitotta a szem�t. De m�g f�radt volt �s vissza akart aludni, ez�rt m�g f�szkel�d�tt picit, hogy min�l k�nyelmesebben helyezkedjen el.

Amikor ezzel v�gzett, nagyon meglep�d�tt. M�g mindig a n� �l�ben volt, de Kayout �s �t feh�r pr�m takarta be. Sesshoumaru mellett�k �lt, �tkarolva Kayout. Nem aludt; gondolatban messze j�rt, de vigy�zott r�juk.

Rin gyorsan becsukta a szem�t, miel�tt m�g a f�rfi �szrevette volna, hogy fel�bredt. Boldogan, mosolyogva aludt el �jra. �gy �rezte, v�gre igazi csal�dja van...

Folytat�sa k�vetkezik...